Mikor anyám együtt énekelt apámmal
Mikor a szüleim együtt énekeltek, olyan volt, mint egy vasárnapi ebéd utáni édes nyújtózkodás. „Egy rózsaszál szebben mesél…”, kezdte apám, kicsikét félrecsúszott szájjal, oldalt engedve ki a rezegtetett hangokat, miközben a mutatóujjával ütni kezdte a megkopott viaszos vásznat a konyhaasztalon.
Anyám közben a forró vízben ázó edények fölé hajolt, karjával megtörölte gyöngyöző homlokát, egy erős fújással elűzte a hajszálakat a szeme elől, megfordította a megtisztulni készülő tányért. „Nem tud az írni, aki küldte, mert aki küldte már nem él…”, csatlakozott csilingelve.
Rádőltem az asztalra, azzal a kicsi súllyal, ami voltam és azzal a nehéz szívvel, ami a szomorú nótát fölitta. Tudva, hogy ez a két összecsengő hang valójában én vagyok és én leszek mindenkoron. Hallani fogom majd, amikor éjszaka fölülök az ágyban és bámulok ki egy összekarcolt ablakon, hallani fogom, mikor idegen helyeken ég belém a reggel, s hallani fogom, mikor istenverte éjszakák után a tükörben a nyakamhoz érintem a borotvát. Erre alszom és erre ébredek.
Aztán apám éneke halk, fénylő ezüstlánc lett az éjszakai folyón. És arra gondoltam, milyen jó volt látni a szüleimet együtt énekelni. Apámnak gyönyörű hangja volt, és anyámnak is gyönyörű volt a hangja. És anyám úgy döntött, hogy elindul apám hangja után, hogy megint együtt énekelhessenek. Amit már soha többé nem látok, de örökké hallani fogom. Bánatos dallam szeretnék lenni magam is, az ő összecsengő hangjuk.
Megjelent Fodor Sándor Stég c. könyvében
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
