Ne aggódj, ne reménykedj, a halállal nincs mindennek örökre vége

Vannak dolgok, melyekről az ember nem szívesen beszél. Pedig szíve szerint nagyon is beszélne, csak fél, hogy nem fogják érteni, zavart elmének titulálják, esetleg (mindezek mellett) tisztában van azzal is, hogy a kérdéseire úgy sem kap egzakt magyarázatot.

Vannak dolgok, melyeket egyedül kell megfejteni, megérteni, elérni. Saját fejlődés árán. Számomra szigorúan ebbe a kategóriába tartozik a spiritualitás. Nem ítélem el persze azokat a közösségeket, ahol lehet mondjuk közösen mantrázni, tarot kártyázni, szellemet idézni, esetleg együttes erővel megvilágosodni (!). Ez is a tapasztalás egy útja, még tévútnak sem mondanám. A lényeg, hogy senkinek se ártson.

A megélhetési ezotériát a humor szintjén kezelem, alapvetően elnézően. Ahol kereslet-kínálat találkozik, ott virágzik a biznisz. Minden szinten ez megy, miért lenne ez a terület kivétel? Persze vannak nehezebben tolerálható szintek… Ismerek számlaképes, magukat gyógyítóként, tisztánlátóként, tisztánérzőként hirdető embereket, akik életbe kapaszkodó félholtaknak ígérnek gyógyulást szép összegekért.

Van az a pénz, amiért elcsendesedik a lelkiismeret.

 

Mi történik a halál után?

A testből kireppen a lélek és elindul a maga (egyéni) útján, univerzumokon, dimenziókon át. Mi pontosan a lélek? Kihez tartozik, ha angolosan távozik? Kik vagyunk mi? Lenne még kérdés bőven… Ember módjára – időbe, térbe, anyagba kapaszkodva – keresünk magyarázatot a még megmagyarázhatatlanra, bőven van felfedeznivalója az emberiségnek.

A YouTube tele van halálközeli beszámolókkal, magyar átélőkkel R. Kárpáti Péter készített interjúkat. Nem hinném, hogy mind fizetett statiszták lennének. A (számomra) helyes álláspontot Popper Péter fogalmazta meg:

jómagam szkeptikus ember vagyok, ami nem azt jelenti, hogy mindent tagadok, hanem azt, hogy mindent lehetségesnek tartok. 

Keveset tudunk az életről, így feltételezhetően nem is úgy élünk, ahogyan kellene, pláne nem úgy, ahogyan lehetne.

Dobronay László filmrendező járt már odaát, tőle származnak az alábbi gondolatok:

A szeretet az adást jelenti. Ehhez három dolog kell:
– Van, aki ad.
– Valamit ad.
– Valakinek adja.
Ha az abszolútumot nézzük (akiben benne van minden és mindenki – hiszen többek között ezért is abszolútum), akkor ez nagyon érdekessé válik, ugyanis:
Ki adja? – Ő.
Mit tud adni? – Önmagát.
Kinek tudja adni? – Önmagának.
Érdemes elgondolkodni, kik is vagyunk. Egyébként pedig ÉN-ünk nagy része mindig is ott van, a Teljességben, az Örökkévalóságban, csak kicsi részünk illúziója az, hogy ez a valóság, amit itt átélünk. Minden és mindenki a Fényben van, a Szeretetben, a Teremtőben – máskülönben nem is lenne. Még az is, amit rossznak gondolunk. Minden feladat, csak rajtunk múlik, hogy feladatainkat hogyan oldjuk meg.

***

Négy éves voltam, amikor egy autóbusz telibe talált. A jármű alatt feküdtem, pontosan a hátsó kerekek előtt. Kis híja volt, hogy nem ment át rajtam a monstrum. Az aszfalton hasaltam, láttam mellettem a busz kerekeit. Majd valahogy métereket tettem meg és láttam, hogy a nagyapám a busz előtt ül, még a biciklijére is emlékszem. Az arca csupa vér volt, utasok gyűltek köré. Nyugodtan figyeltem, kisgyerekre nem valló módon szinte érzéketlenül, s annak ellenére, hogy hatalmasat estem, nem fájt semmim.

A következő kép a kórház zöld csempéje, orvosi szoba vagy kórterem. Egy nővér beszélt hozzám, sírni kezdtem, a nagyapámat kerestem.

Utólag tudtam meg, hogy a busz alól a lábfejemnél fogva húztak ki. Nem voltam magamnál, így elvileg a nagyapámat nem láthattam az autóbusz előtt ülve, én mégis láttam, ott álltam a busz előtt pár méterrel. A hozzátartozóim elmesélték, hogy a mentőben tértem magamhoz, a mentők kérdéseket tettek fel nekem, melyekre válaszoltam (- Szeretsz mentőben utazni? – Igen…), de fura mód erre egyáltalán nem emlékeztem. 

A családban vissza-visszatérő téma volt a baleset, szenzációszámba ment, hogy a Kossuth Rádió is hírt adott róla. Sokat töprengtem azon, mi történt akkor? Számomra ezek a képek nem ködös emlékfoszlányok, hanem valóságos élmények. Nagyapám a baleset következében nem vesztette el az eszméletét, elmondta, hogy az ütközést követően a busz elé került, vérzett a feje, és úgy volt, ahogy láttam, az utasok rohantak segíteni. 

***

Másik nagyapám világéletében istentagadó ember volt. Halk szavú, végtelenül nyugodt természet, az erdő volt a mindene és a kis gazdasága, én voltam a legfiatalabb unokája, engem is nagyon szeretett. Az utolsó évei súlyos betegségben teltek. Erős fájdalmaiban gyakran káromolta Istent. Káromolta, majd könyörgött hozzá. Nehéz haldokló volt – ha lehet ilyet mondani – a fájdalmak miatt. S ő, aki soha nem volt vevő a misztikumra, nem gyónt, nem áldozott, templomba is csak akkor ment, ha nagyanyám ünnepekkor elhajtotta, útja végén igencsak meglepett bennünket. Amikor utolsó földi kábulatából felébredt, nem tudtuk, hogy az utolsó ébredése lesz. Ő viszont tisztán érezte. Azt mondta: még fél óra, és megyek, jönnek értem. Így lett.

Nem értek semmit, de nagyapám távozása óta hiszek abban, hogy a halállal nincs mindennek vége.

 

Nagyanyám halála előtti kitisztulása is nehezen értelmezhető ésszel, ezt a történetet korábban írtam meg:

https://eletszepitok.hu/hello-alzheimer-amikor-meg-egyutt-nevettunk-te-magadon-en-rajtad/

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 × 3 =

hirdetés