A sötétség soha nem tart örökké
Akkoriban minden a pincében kezdődött. Vastag falú, boltíves, sötét magány volt a pincénk a nagy bérházban, furcsa szomszédos bérlőkkel, mint a Magyar Honvédelmi Sportszövetség, vagy éppen az acéllemezekkel megerősített légoltalmi pince, arra az esetre, ha egy atombombát dobnának a fejünkre az amerikaiak.
Nyomasztó és taszító volt egyben, különösen egy gyereknek, aki még elhitte, hogy a vaksötét beállókban gyilkosok rejtőzködnek, és aki minden pincét hideglelősnek érzett, amikor megtudta, hogy a szemközti ház pincéjében levágtak valakit a kötélről, mert önkényesen akart megmenekedni épülő, szépülő hazánk minden földi vívmányától.
A karácsonynak is fagyos volt a lehelete, amíg beletöltöttem a fekete vasvödörbe a lengyel tojásszenet és vártam, hogy apám nem különösebb lelkesültséggel, sokkal inkább furcsa indulatokkal belefaragja a fenyőfát a karácsonyfatartóba. Az sem emlékeztetett az igazi szeretetre, ahogy a nyulat megnyúzta, lassú rastogással felelt a szénszagú csendre a lependerülő bőr. És másra sem tudtam gondolni a lenti hidegben, mint a fenti világra, ahol majd anyám angyallá változik.
Archív felvétel: fortepan.hu, Ágnes Hirschi
Már majdnem esteledett, mire mindennel végeztünk, már majdnem szenteste volt, nagyanyám csendeskén dúdolta az ilyenkor szokásos énekeket a szentképekkel teli imakönyvét lapozgatva. Aztán szinte egyik pillanatról a másikra meleg lett. Ropogott a tűz a cserépkályhában, a konyhai sparhelt fölött csavart húsok és a megsütött nyuszika illata téblábolt, amivel a sütőben nyújtózkodva pironkodó kelt tészta feleselt.
Megfürödtünk, némi WU2 sampont is sikerült beledörzsölnöm a szemembe, miközben a Győri Rádióban Valastyán Mihály fölkonferálta a Bee Gees-től a Massachusetts-t. Aztán álltunk a fa körül, szikrákat permetezett szét valami kis meggyújtott pálcika, anyám biccentett és „Ó, gyönyörű szép titokzatos éj” lett hirtelen. Boldog meleg, amiben nyoma sem volt a pince nyomasztó sötétségének, amivel minden elkezdődött.
Mert valahol mindig kicsikét megreped az ég, és helyet keres magának valami szelíd fény. S pontosan tudható, hogy soha nem maradunk végleg sötétségben. Most sem fogunk.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
