Lent. A kiszolgáltatottság beletörődő élvezete
Megyünk lefelé a mélybe. Állunk a lépcsőn, és minden erőfeszítés nélkül süllyedünk a tátott szájú gödör felé. Szemben velünk arcok, éppen az ellenkező irányba haladók. Kifordított kesztyű-arcok, összegyűrt papír zsebkendő-arcok, magukat sirató-arcok, némák, erőtlenek, szürkén szomorúak, békétlenek, borotválatlanok.
Aztán záródnak az ajtók, beránt minket a sötét, föld alá, folyó alá, alávalókká durvulva idegesen várjuk, hogy bekövetkezik ismét a nincs pardon. Manapság ott lent a mélyben olyan mértékű lett a kiszolgáltatottság, szinte, mint odafent. Csak a 3-as metrón naponta félmillióan, várjuk, hogy mi lesz? Az alagútban elsüllyedés, a megállás riadt csendje már föl sem tűnik. A csattogó zajok fölött és alatt okos telefonok gombjaiba kapaszkodnak az egymástól elfordulók.
Ez a félhomályos, kiszámíthatatlan, örökké kattogó csend, a beletörődés csendje. A depresszió csendje. Amikor az erőtlen suhanásban már nincs erőnk és kedvünk semmihez. Amikor volt egy határozott célunk, volt állomásunk, de most akár már túl is szaladhatunk. Vagy el sem jutunk odáig. Ez a járat tele van bizonytalansággal, ami nemsokára szinte megnyugtató lesz. Élvezhető. A kiszolgáltatottság beletörődő élvezete.
És akkor először az lesz, hogy túlmegyünk az állomásunkon. Egyszerűen csak elgondolkodunk, rajta feledkezünk egy lány húsos ajkán, a megszokottnál tovább olvasunk egy belső utasítást. A jegy, a bérlet, amivel alászálltunk még érvényes. Föl sem kell mennünk és akkor pláne.
Aztán azon kapjuk magunkat, hogy nincs is kedvünk fölmenni. A peronon rángatja a lelkünket a huzat, de olyan, mintha csiklandozna. És tudjuk mi várna ránk odafönt. Ezért aztán maradunk a fekete huzatban, maradunk a depressziónkban, maradunk kifordított kesztyű-arccal, összegyűrt papír zsebkendő-arccal, magunkat sirató-arccal, némán, erőtlenül, szürkén, szomorúan, békétlenül, borotválatlanul.
A szerelvények, a kiszolgáltatottság már nem érdekel senkit, csak azért imádkozunk, hogy ne kelljen fölmenni többé.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
