„Az légy, aki vagy!” Amikor a szakmai szerep ráég a személyiségre

Pszichológus szülő gyermeke meséli, hogy egyszer, még iskolásként elhagyta a lakáskulcsot. Lélektanban járatos anyukája erre a következőképpen reagált: – Nem akarsz hazajönni?
Feltételezve, hogy a gyerek tudatalattija hagyta el a kulcsokat…

Ez csak egy példázat arra, hogy a szakmai szerep egy idő után rárakódhat a személyiségre, és észrevétlen egybeforrhat vele. Nincs ezzel semmi gond, mondhatjuk, hisz amivel a napjainkat töltjük, meghatározó, fél éltünket kitöltheti. Ilyenkor már nem hazavisszük a munkát, hanem folytonosan magunknál tartjuk (magunkban hordozzuk). Ha „csak” hazavisszük, az inkább azt jelenti, hogy a napi munkaeseményeken pörgünk odahaza…

Ha a szakmai szerep ég ránk, az más. Ilyenkor mindig egy kicsit (vagy akár nagyon) az adott hivatás, foglalkozás jellegzetes elvárásait, gesztusait, szófordulatait stb. idézik a hétköznapi, privát megnyilvánulásaink. A szakmai szerep a gondolkodásunkat is átformálja, jó esetben ez fejlődést, építő jellegű változást jelent.

Vannak jellegzetes hivatások, melyeknél jól megfigyelhető a „szerepazonosulás” jelensége: a pedagógus és a jogász pálya a két „kedvencem”, de a segítő hivatásúakat is elég hamar ki lehet szűrni egy-egy interakcióban. A menedzsereket is. Továbbá azokat, akiknek munkaeszközük a meggyőzés, a magabiztosság.

Nem baj, ha valaki azonosul a szakmájával, hisz ez alapvetően jót jelent: magáénak érzi a foglalkozását, a hivatását…

Ugyanakkor torzulásokat is hozhat ez az észrevétlen átformálódás. Erre utalt az iménti történet: a pszichológus anya a gyerekét analizálja, szakemberként reagál a gyerek szeleburdiságára, mögöttes okot (problémát) keresve. Képzeljük magunkat a gyerek helyébe! Ő is részesévé válik a szülői „szerepzavarnak”, hisz reagálnia kell a pszichológusi felvetésre… Az anyuka ráadásul igencsak messziről indít, pedig elég lenne egy egyszerű ejnyebejnye esetleg mellé a megoldás megnyugtató lehetősége: „semmi baj, másoltatok kulcsot!”

A napokban a tanúja voltam egy vitának. Bár ne lettem volna! Egy fiatal nő azt találta mondani egy nála kb. húsz évvel idősebbnek a szópárbaj hevében, hogy „téveszmés”. A nő, akinek a „diagnózist” szánta, köpni, nyelni nem tudott a döbbenettől, de a fiatalabb büszkén kijelentette: „szakember vagyok, csak tudom!”.
Az idősebb nő így válaszolt: „én is szakember vagyok, mégsem mondok ilyet neked, pedig megtehetném…”

A fiatal nő még nem szakember. Egyetemista, gyógypedagógusnak készül. Szakmai alázatot nyilván nem tanul az iskolában. A szakmai kivagyiság viszont megvan benne, már most szakember, és erre hivatkozva helyretehet másokat. Mi lesz később? Úton, útfélen diagnosztizál?

Szóval jó lenne magunkról leválasztani a szakmai szerepünket a hétköznapi valóság privát szinterein, mert elveszhetünk mögötte, és ez másoknak, de főleg a szűkebb környezetnek sem mindig kellemes…

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

kettő × egy =

hirdetés