A sötétség koldusai

A napi mélybe szállás, odalent mindig az a szag. Mintha a falból folyna, mintha üres zacskókba mérnék és vihetnénk magunkkal föl, a toronyházak ablakainak szétszórt fényei alá, a fertőzött, idegölő nagyvárosi szélbe.

A falnak dőlve egy fiatal férfi ül, fölismerhetetlen szándékkal, a kezében fehér bottal, a szemén sötét, semmitmondó szemüveggel. A lába előtt doboz, dohányszemcsés aprópénzek. Észreveszem, megtorpanó szándék, tudom, hogy van a zsebemben megbocsátás, már egészen közel járok, aztán átvillan rajtam, hogy nem is látja, ha elsuhanok mellette.

Talán a csámpás szellőt sem érzi, talán a félretaposott lépteket sem hallja. Érzem, hogy meg akarom úszni, a felmentéseket úgy sorakoztatom magamban, mint egykoron a padlón a játék katonákat. Baszki, úgysem látja, áll belém végül, mint egy utolsó nyílvessző, meg aztán mi van, ha kamu a csávó?

Mikor elmegyek mellette, mintha mégis látna, s mintha azok is engem néznének, akik őt ez ideig senkinek és semminek nézték. De már túlhaladott a dolog, eltelt talán tíz méter is. Könnyedén, ritmikusan lépdelek, a nézésemet, meg a járásomat éppen megtöri valami legújabb plakát, ami megint azt akarja, hogy ne akarjak semmit, csak legyek megtört, legyek csak megtörtént valaki, múlt idő, aki jobb, ha magától is fél.

Megtorpanok, zörög a zsebem, zörög valami a szívem helyén. A kurva életbe, sziszegem összeszorított fogakkal és elindulok visszafelé…

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkilenc − 5 =

hirdetés