Íme, hát nem leltem hazámat. Ébren álmodva a Nemzeti Múzeum előtt

Elmentem az ünnepen a Nemzeti Múzeumhoz, esős képzelettel, arról ábrándozva, hogy a 48-as hűvös permet alatt ácsorgok kopott csizmában, lapos, széles kalapomon a vörös flamingó toll helyenként már összeragad az esőtől. A tömegben izgatott, csőnadrágos ifjak osztogatják a nyomdai termékeket, melyeket Landerertől cipeltek idáig, a Pollack Misi által megálmodott Nemzeti Múzeum elé, ami éppen csak elkészült az elmúlt évben. Mert mikor ott állsz, ahol a történelem dohos köpenye forog a szélben, minden más lesz, megindító, tapintható és érezhető.

A mostani valóság azonban az, hogy szónokokra várunk, tülekedve, lengyel és magyar zászlóerdőben, sűrű oldalpillantásokkal, kiféle és miféle népség mocorog körülöttünk, és akik törnek át a tömegen, és elslisszolnak a Valtonosok között, vajon mit gondolnak, miért és miben sántikálnak.

Egy kiskamasz fiú áll előttem, sűrűn nézeget hátrafelé, a fejét ingató, 48-as dalokat dúdoló apja szemében keresve jeleket. Aztán az apa feszülten bejelenti a körülötte állóknak, hogy ő bizony fütyülni fog. Váratlan az egész, ez nem az a hely, a fütyülő elégedetlenkedők több száz méterrel odébb gyülekeznek, most akkor mi van. Én azt hittem, ünnep, és lehunyt szememben szemetel a háromszínű fénnyel keresztbe vert 48-as eső.

Egy elegáns hölgy megkéri az apát, hogy menjen oda a többi fütyülőhöz, ő ünnepelni jött, ne zavarja meg ebben, nagyon szépen kéri. Nekem más a meggyőződésem, és ennek hangot fogok adni, mondja kamikáze módjára megfeszítve a száját és arcizmát az ellenálló. Próbálom elkapni, megérinteni az igazságot. A semmi után nyúlok. Vagy mindkettő mondatban kicsikét ott van, és mégis szembeállít.

A kisfiú csak nézeget hátra, majd mikor fölkonferálják a leginkább várt szónokot, gyorsan előkap egy sípot a zsebéből és fújni kezdi, hősnek, igazi rebellisnek érezve magát, ahogy esti meséiben az apja fölkészítette. Az apa is fújja a magáét, de csak egy pillanatig tart, mert azonnal nyúlnak a körülötte állók a síp után, mások ököllel az arcába csapnak, a szájából serken a vér, a fiú ijedten jajveszékel, csak pár pillanat, a gyereknek örökkévalóság és örökké tartó rémisztő emlék, a gyomor felnőttkorban is visszatérő sírós sajgása.

Nem lettek tehát hősök, csak megvert és megalázott ellenálló lett az apából, aki talán nem is érti, felelőtlenségében föl sem fogja, hogy a kisfiába egy életre elültetett valami sajgó bizalmatlanságot, megmagyarázhatatlan gyűlöletet.

Mert ebben a kínosan fájdalmas megosztottságban minden haragunk és gyűlöletünk előbb-utóbb a gyermekeink haragjává korcsosul.

Álltam a Nemzeti Múzeum előtt, magamat vén bakának képzelve, aki lehajtott kardján neveket őriz, és aki ébren álmodik. Fölriadtam és a tömegben nem leltem hazámat. A gyűlölet zászlói és szórólapjai reszkettek felszúrva a környező, alig ébredező fák ágain. Pedig nem a reszkető ágakat jöttem nézni, nem haragudni jöttem a mellettem állókra, mindenkire, a fél világra. Csak ünnepelni.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

kettő + 15 =

hirdetés