Szeretlek, apa!
Gyerekként nem tudtam kimondani: szeretlek.
Nálunk egyszerűen nem volt szokás.
Felnőttként egy sorsdöntő változás tanított meg kimutatni, kimondani az érzéseimet.
Édesapám – noha beteges ember volt – hirtelen lépett ki az életünkből, nem voltunk rá felkészülve.
Amikor megtudtam, hogy apu újra kórházba került, már nem laktam otthon. Távolról követtem az eseményeket. A kórházból felhívott. Jókedvű volt, örült a vacsorának, annak, hogy újra tud enni.
– Meglátod, apu hamarosan otthon leszel, hétvégén találkozunk.
Ahogy elköszöntünk egymástól, ki akartam mondani ezt az igen egyszerű szót, de nem ment… Csak gondolatban. A mai napig nem értem.
Reggel elindultam dolgozni; szép idő volt, sütött a nap. Aztán jött egy hívás otthonról: siessek, baj van! Rohantam, hogy elérjem a legközelebbi vonatot. Életem leghosszabb útja volt. Alig bírtam visszafojtani a sírást.
Nincs már apukám? Miért nem mondtam neki soha, hogy szeretem…?
Írta: Brányi Edina
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
