Nővel aludni. Fodor Sándor jegyzete
Van az a mindig visszasírós emlék a gyerekkorból. Az éjszaka peremén ágyból kikelős, ijedt, lefagyott szívű, mikor úgy éreztük, átlépett fölöttünk egy szörny, aminek szemében véres repedéseket vágott a hajnali szél. Ránk tört a hirtelen reszketés, szomorú borzongás, a hideg barátságtalan ölelése. És akkor eszünkbe jutott anyánk a hálószobában. Vacogva léptünk be, „mi van, miért nem alszol fiam?” A kérdés, amire soha nem volt válasz. Csak fölhajtott takaró, meleg oltalom, zuhanás az ölelésbe.
Később aztán együtt fölriadni egy nővel az éjszaka közepén, a megnyugodva venni észre, hogy ő sem alszik. Talán mert nem tud, talán mert nem akar, hogy ne maradjak magamra a démonaimmal. Kicsit beszélgetni, felváltva kimenni, molyolni a párnával, egymásba kapaszkodni, visszaaludni, békében lenni, csak akkor riadni kicsit, mikor a másik valami ködlő álomban megrándul, de ettől is csak megnyugodni, hogy ott van, hogy vele vagyunk, hogy nemsokára az asztal fölött mosolygunk a kávégőzben.
Védeni, védelmezni, kislányunk haját simogatni és azon töprengeni, hogy a szeretetnek van-e nagyobb foka, mint az, hogy mérlegelés nélkül védenénk meg a hozzánk bújó csöppséget, akár az életünk árán is. Hogy nem lenne megtorpanás, végigpörgetése a lehetségesnek és a lehetetlennek, csak egy azonnali, lelki és testi reflexből jövő cselekvés, ha kell, halálig.
Végül egyedül, azt hazudva, hogy kényelmes, hogy legalább nem zavarunk senkit, hogy nyugodtan kiülhetünk a konyhába éjjel és beleszagolhatunk egy könyv lapjai közé. Szeretni a magányt, a konyhában idegesen keresgélni a mosatlan edények között, remegő kézzel meginni egy pohár vizet, a pohár üvegén látni az arcunkat. És nem ijedni meg. Mert azzal biztat minden éjjel minket az Isten, hogy nincs is mitől félni…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
