A hála halála, avagy a telhetetlen ember tragédiája
Vannak napok, amikor semmi nem akar összejönni. Például dolgos hétköznapokon nem sikerül a feladatokat teljesíteni, mert váratlan események átszabják a napirendet. Persze a kellemetlenségekben is meg lehet látni a jót; soha ne legyen nagyobb baj annál, hogy néhány órára nélkülözni kelljen az áramot, a fűtést, a meleg vizet (a kettőt egyszerre), az internetet (mint munkaeszközt). Áramszünetben még egy teát is bajos megfőzni – nem működik sem a vízforraló, sem az elektromos tűzhely. Modern életünk elég hamar a feje tetejére állna, ha mindezeket tartósan nélkülözni kellene, a kis üzemzavarok csak segítenek jobban értékelni ezeket a vívmányokat.
A krach akkor üt be, amikor az ember betegség miatt nem tud úgy működni, ahogy szokott, vagy ahogy azt mások elvárják tőle. Ilyenkor megáll az idő, akkor is, ha nincs semmi komoly, csak egy szeszélyes járvány miatt esünk ki pár napra a körforgásból.
Ha nagyobb a baj, az élet értékelődik újra. Minden nap a gyógyulásról szól, arról a sebezhetetlenség gőgjével természetesnek tartott állapotról, amiért a napfényes napokon ritkán szoktunk hálát adni.
Tanulnunk kellene a hálát, előcsalogatni magunkból. Megérteni, hogy nem kell nagy dolgokra várni. Hogy nem másokhoz képest, javakhoz mérten kell hálásnak lenni. Hanem egyszerűen az életért.
A telhetetlen ember tragédiája, hogy számára az élet önmagában nem elegendő ok az örömre, az elégedettségre. Ezért örömtelen és örökké elégedetlen.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
