Perzselő szerelem. Romy Schneider és Alain Delon medencéje
Fésületlen, kócos, mint a hatvanas évek, titokzatos, veszedelmes, aki egyetlen félszeg mosollyal kicsikarja a megbocsátást, bármilyen bűnt követ el. Alain Delon, aki abban az időben elhitette nők millióival, hogy a FÉRFI bizony francia, a haja egy MG Cabrióval való száguldástól áll szanaszét, a szájában folyton cigaretta lóg, és a végtelenül meleg gyengédséghez kegyetlenül hideg kék szemek társulnak.
Romy Schneider egy Bécsben született apácanövendék, akinek már a nagyszülei is a színpadon kapkodták a levegőt fennhangon, s aki tizenöt évesen színésznő anyja kérésére áll először kamerák elé. Sopánkodó anyja aztán mostohaapát hoz a házhoz, aki néha betereli a gyereklány Romyt a sarokba, és eltorzult zihálással zsömlécske melleit masszírozza. A megalázott kamaszlány nem fedi föl anyjának a titkot, megnémul a lelke, és csak a filmvásznon nyílik ki; ott ragyog a szeme, mint Erzsébet királynéé a Sissi sorozatban.
A nagy távolságra levő két végletes ember 1958-ban találkozik a Christine című francia film forgatásán. Romy ragyogó sztár, Alain ígéretes kezdő, de hirtelen minden távolságot eltüntet valami különös öröme a fájdalmas egymásra találásnak. Nincs távolság, magasság és mélység, amikor a szavaik felváltják egymásét és a bőrük nyomata a másikon látszik. Alain Romyban lesz nővé, míg Romy Alainban férfivá. Aztán kezdetét veszi a démonizálása a legszebb érzésnek, amit valaha érezhetünk. Folytonos, őrült és szenvedélyes bizonygatása, amit amúgy nem is kellene bizonygatni és amit a mai, mélyre süppedt világban csak kevesek bizonygatnak, azt is néhány „tetszik”-kel, néhány altató hízelgéssel.
Delon elutazik, Romynak a forgatás befejeztével Kölnbe kellene repülnie, de fölszáll egy Párizsba tartó gépre és odaköltözik Alain lakásába. Elindul a kirívó, érzelmes gesztusok tánca, három hónap múlva már eljegyzést tartanak a lugánói tónál. Romy hófehérben, a fülükbe cigány siratja a hegedűjét. Delon az első sztárgázsijából házat vesz Párizsban; úgy élnek, mint a filmvászon ifjú uralkodói, de beindul a verkli, hol Róma, hol Párizs, és lassacskán Hollywood. A gesztusok különös fényt kapnak, Alain váratlanul megjelenik a világ túlsó végén, ha Romy arra forgat. Alainról pletykák keringenek, aztán Alain levelet ír, nem jön többé, és megcsalja édes kis angyalát Nathalie Barhélemy-vel, akit feleségül is vesz.
Pokol az életem, írja naplójában Romy Schneider, és nyugtatók kísérik ebben a pokolban; alkoholt borít a keserű illatú tűzre. Visszatérve Párizsba leveleket ír és Delon autójának szélvédőjére tűzi, hogy megértse a férfi, mennyire szomorúak ősszel a szív levelei. Önigazoló, bántó kalandokba keveredik. Nem büszke magára, miközben büszkeségből férjhez megy Harry Mayen színészhez, fiút szül neki, nem is tudja mivégre; elválnak, vele marad David fia, miközben Delon elhagyja Nathalie-t.
„Medence” a címe annak a forgatókönyvnek, amit Delon olvasgat éjjel-nappal, egy pszichothriller szerelemről, megcsalásról, hűségről, hűtlenségről, és Delon kitalálja, hogy Romyt akarja a női főszerepre. A megcsalt, elhagyott, összetört Romyt. Mert segíteni akar, mert el akarja játszani az elmaradt búcsúzást. Ami egyrészt egy szerep, másrészt egy mély fájdalom a filmbeli szerepen túl. És 1969 nyarán két ragyogó szépségű, napbarnított, vibrálóan szenvedélyes és kivételesen gyengéd ember búcsúzkodik egy forgatáson. Újabb elnagyolt gesztus, újabb varázslat.
Ám az élet soha nem forgatható le filmként, happy enddel végződő forgatókönyv alapján. Romy és Alain barátokká, hűséges segítőkké lesznek; Romy férjhez megy Daniel Biasinihez, a sofőrjéhez, megszületik Sarah lánya, de 1981-ben David fia át akar mászni egy kerítésen, megbillen, és a kerítés hegye fölnyársalja, s bár saját lábán bemegy a házba, ahol mentőt hívnak, annyi vért veszít, hogy meghal. És vele tart ettől kezdődően minden áldott nap Romy is. Esténként David fényképéhez beszél, egyre többet iszik, daganattal operálják, és fia halála után egy évvel halva találják szobájában. Alain Delon még éjszaka a helyszínre ér; ismeri a dramaturgia hatalmát, három polaroid képet készít Romyról mielőtt koporsóba teszik, és ezt a három fotót hordja azóta is a szíve fölött egy tárcában.
A temetésre nem megy el. Nem bírná, nem is szeretné, ha látnák összetörten. Otthon gyászol. A férfi, aki csupa mosoly volt ifjú bálványként, és akinek csak a szeme kék hidegsége nyugtalanította a szépnek induló napot. Alain Delon megrendülve gondol vissza a lányra, akinek az arcán ott volt gyakran a szomorúság, de mikor reggel felkönyökölt az ágyban, a szeme mohó nevetése elevenné tette az álmos Párizst.
Szépek és bolondok, teátrális gesztusok és őszinte emberi gyengeségek. És nekünk vajon volt-e, lesz-e valaha medencénk, ahol az elmerülő világból még valamit megmenthetünk, ahol a bűneink barátsággá fordíthatók, ahol a múlt vizeinek elkopott csillogása végre fényleni kezd a szemünkben…
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
