A bizonytalanság éve. Mit kellene tanulnunk az iskolás gyerekeinktől?

Tudom, hogy még nincs vége az évnek, és még történhet bármi (még BÁRMI megtörténhet), mégis az jutott eszembe, hogy vajon mi lesz az év szava? Rögtön jöttek az ötletek, koronás, Covid-19, maszk, karantén, de valahogy egyiket sem éreztem igazinak. Aztán rátaláltam. BIZONYTALANSÁG.

Senki nem tudja, mire számítson, mi lesz holnap, fölösleges tervezni, előre gondolkodni és az sem jelent támpontot, kapaszkodót, amit korábban igaznak hittünk, hiszen most mindennek az ellenkezője IS igaz.

Hónapok óta figyelem, hogy a helyzet legnagyobb vesztesei az iskolások. (Mégis az ő hangjuk a legkevésbé hallható, de ők ezen már meg se lepődnek, mindig ez van.) Mennyit hallgatták, hogy tedd már le a telefont, elveszem a telefont, ne gépezz annyit, maximum egy óra, majd egyik pillanatról a másikra csinált s.gget a szájából a teljes felnőtt társadalom és jött az, hogy ülj le a gép elé és tanulj, a testvérednek kell a laptop, te használd a telefonod stb. A menj már ki egy kicsit a levegőre, találkozz a barátaiddal, ne csak a gép előtt ülj-ből egy pillanat alatt az lett, hogy maradj otthon, nézzél tévét és nem találkozhatsz a barátaiddal, osztálytársaiddal. Ne csak itthon punnyadj, menj edzésre, sportolj, sportolj, sportolj! helyett a rengeteg felhalmozódott energiájukkal az iskolások a négy fal közé szorultak és nem nagyon volt (van) lehetőségük kitombolni magukat, a hormonjaikat, a feszültségüket, a frusztrációjukat. Eddig 3 nap szülői igazolással próbáltuk kisakkozni az évet, hogy ne kelljen minden kósza lázzal orvoshoz menni, most hirtelen 20 (!!!) nappal gazdálkodhatok, ami igény szerint lehet több is, akár be se jöjjön a gyerek az iskolába.

Szeptember elseje óta én is azok közé a szülők közé tartozom, akik az elsős gyereküket szinte belökjük az iskola kapuján az ismeretlenbe, mert az udvarra sem tehetjük be a lábunkat. És még nagyon hosszan tudnám folytatni. És ezt az iskolások egy szó nélkül tűrik. Mert nincs más választásuk. Mert ezt szokták meg. Mert mindig ez van.

Most nem arról akarok írni, hogy hogy jutottunk odáig, hogy úgy neveljük össztársadalmi szinten a következő generációt, hogy a gyerekeinknek az a természetes, hogy egy szó nélkül el kell szenvedniük bármit és mindent, ami a felnőttektől jön, hogy már meg se lepődnek azon, hogy ma ez a szabály, holnap meg az ellenkezője, hogy milyen mélyen gyökerezik, hogy a „kisebbnek” mindent el kell tűrnie a „nagyobbtól”, hogy mindig azt kell csinálni, amit mondanak.
Most arról akarok írni, hogy mit kellene tanulnunk az iskolás gyerekeinktől.

Azt a lenyűgöző lelki és mentális alkalmazkodóképességet, amivel a kiszolgáltatottságot viselik. Hogy ők folyamatosan azt élik meg, hogy csak az a biztos, hogy előbb-utóbb ez vagy az így vagy úgy lesz. És ők nem roskadnak össze a bizonytalanság súlya alatt, hanem cipelik az iskolatáskát (mert van, amin még a vírushelyzet miatt sem lehet változtatni, az iskolatáska nehéz, mindig is az volt, gondolom nem is lehet máshogy), és csinálják, amit épp mondanak nekik, hisz biztosak abban, hogy valahogy majd csak lesz.

Észreveszik az állandóságot a folyamatos változásban, tudják, hogy úgyis mindig minden rajtuk lesz számonkérve és leverve, és azt is, hogy a kudarc borítékolva van, hisz ennyi folyamatosan változó szabályt, elvárást követni sem lehet, nemhogy megfelelni nekik. Nem hajszolják hát a tökéletességet, mert hiába is igyekeznek megtenni minden tőlük telhetőt, a rendszer a hibákra van kihegyezve. A biztos pontok kapaszkodót jelentenek számukra, amikor már az órán tilos enni is megdőlt (mert most névsor szerinti beosztás van, hogy ki mikor mehet menzára, és van, akire óra közben kerül sor) és tesiórára nem az öltözőben kell átöltözni, hanem a mozgássérült wc-ben (?), akkor is lehet arra számítani, hogy a konyhásnénik és a portások és a tömegközlekedésen az ellenőrök (akinek nem inge, ne vegye magára) továbbra is undokul viselkednek és hatalmaskodnak a gyerekekkel.

Számtalan példát tudnak felhozni arra, amikor lehetetlennek tűnő nehéz helyzeteket vészeltek át, elég erősek a napi 9 (!) iskolai tanóra utáni otthoni tanuláshoz, ülnek télen a fűtetlen tanteremben kabát nélkül (mert az iskolának nincs pénze fűtésre, de a tanárok szerint nem illik kabátban lenni az órán), ők kúsznak hason a porban (mert a tornatermet nem takarítják, de kúszni azért csak kell az egészséges felnőttéváláshoz), ők állnak fehérneműben felsorakozva az iskolai védőnő előtt, aki az egész osztály előtt név szerint olvassa fel, kinek mennyi a testtömegindexe és ez alapján fennhangon fogalmazza meg a következtetéseit (kislányom, ha ilyen dagadt maradsz, soha nem lesz pasid).

Figyeljünk hát az iskolásokra és vegyünk példát róluk. Ők tudják, hogy előbb-utóbb ez vagy az így vagy úgy lesz. Nincs itt semmi bizonytalanság, tessék kérem továbbmenni.

Tóth Éva, coach

 

Szerkesztői megjegyzés

Sok mindenben egyet lehet érteni Évával; ám sokaknak igenis számít, hogy hogyan érzik magukat a gyerekek az iskolában! Hogy ezek a hangok nem megfelelő hangsúllyal érvényesülnek, annak bizonyára megvan az oka. 

Szerkesztőnk jelenleg kutatást végez iskolai mentálhigiéné témában, a szülők tapasztalatait vizsgálva. Kérjük, aki teheti, töltse ki az alábbi online – anonim – kérdőívet! Általános és középiskolás gyermeket nevelő szülők válaszait várjuk. A kutatás eredményéről a magazinon is beszámolunk a későbbiekben. A kérdőív kitöltésére 2020. szeptember végéig van lehetőség.

A kérdőív a képre kattintva vagy az alábbi linken érhető el >>

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenegy + 4 =

hirdetés