Már azelőtt gyűlölték, hogy megszületett. „Mindenkinek az útjában voltam a családban.” Sorsszelídítő. Egy elmesélt élet (1.)
Anyám negyvenöt éves volt, amikor a lehető legészrevétlenebbül beosontam az életébe. Lopakodó voltam, mindent megtettem, hogy ne vegyen rólam tudomást, nehogy szándékosan elveszejtsen. Molett volt, nem tűnt fel neki, hogy kicsit nagyobb lett a hasa, hányinger nem jelentkezett, még a melle sem duzzadt meg. Annyira sima terhesség volt, hogy csak akkor kapott észbe, amikor elkezdett valami kaparászást érezni a hasában. Futott hamar az orvoshoz, aki a kora miatt megvizsgálta – mifelénk egyébként nem vizsgálták a terhes nőket, ha elmaradt a vérzésük, akkor nyilván terhesek voltak –, és közölte vele a lesújtó hírt: a hasában lévő magzat öt hónapos. Abban a pillanatban kezdetét vette a gyötrelem.
Anyámat elöntötte a szégyen, a félelem és a fájdalom. A zsigereimben a mai napig őrzöm az érzés nyomait. Nem akar, el akar tüntetni, tudni sem akar rólam. Felforgattam látszólagos nyugalmát, az áldozatok, a súlyos önmegtagadás árán fenntartott békét apámmal és a bátyáimmal.
Gyűlöl, el sem hiszi, hogy ez megtörténhetett vele. Azt kutatja magában: hogyan vethetne végemet? Hogyan szabadulhatna meg tőlem? De már késő, túl nagyra nőttem, nem tud meg nem történtté tenni. Ki kell hordania, és én tudom, hogy utálattal fogja végigcsinálni, talán még reménykedik is, hogy így vagy úgy, de lelépek a színről. Nem fogok! Most kell jönnöm, és éppen hozzá, hozzá és apámhoz és a két testvéremhez, hogy mindazt végigélhessem velük és általuk, amik majd azzá tesznek, aki negyven-ötven év múlva leszek. Nincs menekvés sem számára, sem számomra.
Össze vagyunk láncolva, az ő veszteségeinek és fájdalmainak terhe alatt fogok felcseperedni, és anyám boldogtalanságának súlyát örökké hordozni fogom magamban.
Hogyan mondja meg a férjének és a két nagy fiának? Szörnyű szorongás lett úrrá rajta. Mikor hazament, rátört a kilátástalan szomorúság. A születésemig többé ki sem lépett az utcára. Idő előtt megőszült haját kontyba tekerve hordta, kicsit talán öregebbnek nézett ki a koránál. Gyermekáldás ősz hajjal… Abban az időben negyvenöt évesen már nem illett teherbe esni. Megszólták a faluban, elítélték a nőt, ha kiderült, hogy ilyen „vén fejjel” még házaséletet él. A terhesség hátralévő négy hónapját szenvedésként élte meg, sokat sírt tehetetlenségében. A születendőre, vagyis rám nem gondolt, csak arra, hogy ki kell bírnia valahogy a szülésig.
Akárki jöhetett volna, senkinek nem tudott volna örülni. A szíve elutasította a helyzetet és a közeget, amely ilyen méltánytalan körülmények közé kényszerítette. Mikor eljött az idő, elment a szülőotthonba, ami nem több egy szobánál a rendelő mellett, és megszült. Két-három napig feküdt ott, aztán hazavitt. Miután megszülettem, talán eszébe jutott, hogy egy lánygyerek jól jöhet majd öregkorában, ez valamelyest enyhíthette ellenérzéseit.
Apám, aki maga is megdöbbenéssel és nemtetszéssel fogadta jövetelem hírét, szerencsének tartotta a szerencsétlenségben, hogy két fiú után lányuk született. Ennek ellenére neki is az útjában voltam, ahogy valójában mindenkinek a családban.
Két bátyám – egy tizennyolc és egy tízéves – a faluval mély egyetértésben elítélték világrajövetelemet, és osztoztak anyám szégyenében. Haragudtak rá, azt mondták, már öreg hozzá. Hogy képzeli, hogy még gyereket szül?! Míg bent voltam a méhében, csak a növekvő hasára haragudtak, de mikor hazavitt, már ott volt gyűlöletük eleven tárgya, a síró csecsemő is. Mindenki haragudott rám, nem tudtak elfogadni, ha tehették, rám se néztek. Mit keres ez itt?! Bátyáim állandóan mondták a magukét, persze csak anyámnak, apámnak nem merték, mert tőle féltek.
Falun az volt az élet rendje, hogy a szülő nő hazavitte az újszülöttet, letette az ágyra, és máris nekiállt pár napja félbehagyott házimunkáinak. Főzött, mosott, felmosott, ellátta az állatokat, tette újra a dolgát.
Anyámmal sem volt ez másként. Az első vagy második napon lehetett, hogy mind a ketten, anyám és apám is egyszerre ment ki a szobából, amiben mindannyian éltünk.
Otthagytak az ágyon a pólyában, és amikor visszajöttek, nem találtak. Hol van a gyerek? Hol van Piri?! A fiúk sem voltak sehol, amiből apám rögtön rájött, mi történhetett. Ott talált rám a disznók vályújában. A bátyáim felkínáltak a disznóknak, hátha felfalnak,
de azoknak sem kellettem. Így kezdődött az életem.
Azért kaptam a Piroska nevet, mert Gyimesben az volt a szokás, hogy a gyereket „nem vették el a nevéről”, vagyis a naptári nevét adták neki. Úgy tartották, hogy a naptári név megóvja az újszülöttet a súlyosabb betegségektől. Január 15-én születtem, a legközelebbi lánynevet kellett hát kapnom, ami a Piroska volt, és ezt a biztonság kedvéért megtoldották még az Ildikóval is.
Alapesetben Pirinek szólítottak, Pirike akkor voltam, ha kedveskedni akartak, de az ritkán fordult elő. Van egy képem csecsemőkoromból, szép kisbabát látok rajta. Anyám mindig magával vitt, bárhová ment. Nem volt babakocsink, a karjában hurcolászott, oda szépen bevackolódtam. Ameddig szoptatott, úgy-ahogy jól, később egyre rosszabbul ettem.
A kevés beszámolóból, amihez hozzájutottam, úgy tűnt, kisgyerekként nem okoztam túl sok gondot anyámnak. Hároméves koromra borzasztó válogatós lettem az evésben és az öltözködésben, ez volt minden bűnöm. Ha csak egy foltot megláttam a ruhámon, nem voltam hajlandó felvenni.
Abban az időben történt egy újabb, nyilvánvalóan nem szándékos merénylet ellenem. Az idősebbik bátyám akkor már elköltözött tőlünk. A kisebbik az egyik unokatestvérünkkel játszott éppen, és anyám megkérte a fiúkat, vigyázzanak rám, amíg elmegy vásárolni.
Valószínűleg nem hagytam őket játszani, állandóan láb alatt voltam, mindent el akartam venni tőlük, ők meg megunták az idegesítő koloncot, megfogtak, és betettek a nagyszekrény alsó részébe, jól rám is csukták az ajtaját. Ma is emlékszem arra a sötétzöld deszkákból készült szekrényre… Magáról az esetről nincs saját emlékem, csak anyám elbeszéléséből tudom, hogy amikor hazajött, és nem talált, rögtön sejtette a bajt. Sokat segített, hogy hangokat hallott és alig észlelhető mozgást érzékelt a szekrényből, ezért azonnal kinyitotta… és kivett.
Már lilultam, majdnem megfulladtam, újra kellett éleszteni. Ekkor sem haltam meg, magamhoz tértem, és maradandó károsodás nélkül úsztam meg az esetet.
Folytatjuk
Az életútkönyvek létrehozása során megismerem a mesélők életének legfőbb tanulságait. Az én tanulságom a találkozásokból az, hogy ami megmarad legerőteljesebb érzésként hetven, nyolcvan év után, az az emberi kapcsolatokban rejlő kötés, a szeretteinkhez való ragaszkodás és felelősség, és az ezektől való búcsú szomorúsága. Fájdalmas vállalkozás megpróbálni összegezni egy életutat, gondolatban végig menni újból a nehézségeken, kudarcokon, de legalább olyan fájdalmas elbúcsúzni a varázslatot rejtő, boldog emlékektől is. Az emlékezés, a számadás és búcsúzás krónikásául szegődtem. Mégis, munkám során mindig rácsodálkozom, milyen magával ragadó és inspiráló a sorsát beteljesítő ember.