Gyarapodunk, szegényedünk, emelkedünk, süllyedünk, élünk, túlélünk. Az én ipszilonom

Nagyapám napra egy hónappal volt idősebb József Attilánál. 1905. március 11-én született a Vas megyei Nemesbődön. Nem tudom, hogy miért, de gyerekkorom óta büszke vagyok erre az egybecsengésre. Volt idő, amikor nagyapám a vezetéknevét nem írhatta le y-nal, mert az ipszilon nemesi rangot jelölt. A Horthy-korszakot és a második világháborút követő szovjet megszállás véget vetett a nemesség elsőbbségének és megkülönböztetett helyzetének. (…) Egy részük az üldöztetések és kényszermunka táborok áldozatául esett, és egy igen kevés részük „beolvadt” az új társadalmi rendszerbe. Az 1947. évi IV. törvény eltörölte – és megtiltotta – a nemesi rangok, címek és előnevek használatát. (Forrás: Harmat Árpád Péter)

Nagyapám nem volt gazdag ember, legalábbis nem így él az emlékezetemben. Egyszerű falusi ember volt, a helyi téesz alkalmazottja. Volt egy házhelye, ahol sok mindent megtermelt és volt egy hatalmas kertje a ház mögött, óriási diófákkal, szilvával, szőlővel, almával, ribizlivel, málnával, eperrel…zöldségekkel, takarmánynövényekkel, sorolni sem tudom. Amikor megszülettem, már nem tartott lovakat, nem volt tehene sem, de disznaja még igen, nyulai, pulykái, tyúkjai is. Amíg nagyanyámmal bírták… Számomra gyerekkoromban a nemesbődi porta maga volt a paradicsom – ennek köszönhetem, hogy lélekben máig vidéki maradtam, s ezt jó ideje budai lakosként cseppet sem szégyellem.

A ház, a kert, a házhely (telek) nagyapámék halála után új kezekbe került – még nem voltam 18 éves. Nagyon kevesen tudják (tudták eddig), hogy ez a tény örök seb a lelkemen. Az ész helyett az észérség győzött. Fáj érte a szívem. Nem járok vissza. Átutazóban is elkerülöm.

Máig őrzöm nagyapám arcképes munkásigazolványát. Büszke fejtartással néz farkasszemet a kamerával. Mint egy büszke úr. Mint egy nemes… Jólesik őt így látni, legalább annyira jól, mint amennyire rossz volt őt látni élete végén nagybetegen. A munkásigazolvány szavakba, betűkbe sűrített történelem. A fehér ingben, zakóban feszítő büszke ember titulusa az igazolvány szerint: éjjeli őr. Neve: Mesterházi. Pontos i-vel. Így kanyarította alá. A családnevét feladta az új rend, az új urak kedvéért. Földjei, erdői mentek a nagy közösbe, cserébe a frissen megalakult téesz éjjeli őreként egy kis fűtetlen bodegában – fillérekért – őrizhette az állami tulajdonná olvasztott vagyont. (Miután a II. világháború felszabadító hősei, bizonyos szovjet tisztek kirámolták és átmenetileg elfoglalták az otthonát. Akiket több ízben vodkamámoros életveszélyben a nagyanyámmal együtt cselédként szolgált.)

Soha nem beszélt a családot ért veszteségről – előttem legalábbis soha nem volt téma. Talán csak a rendszerváltásnak nevezett fordulat idején. Akkor már régóta a téesz nyugdíjasa volt. Ritkán láttam idegesnek, maga volt a nyugalom szobra, de ekkoriban sokat dohogott a kárpótlási jegyek miatt. Napi téma volt a családban. Nem értettem semmit az egészből…kamaszfejjel. Az életünk 1989 után sem változott meg érdemien. Nem lettünk nemesebbek, urasabbak (külsőségekben).

Az élet már csak ilyen. Velünk örvénylik a történelem, hol szelíden, szinte észrevétlenül, hol sorsok, életek árán gyarapodunk, szegényedünk, emelkedünk, süllyedünk. Élünk, túlélünk. Kinek éppen mi jut. Minden átmeneti.

Nagyapám a példaképem. Máig csodálom a nyugalmáért. Sokáig nem értettem a némaságát, a csendjét. (Nagyanyám beszélt helyette is…) Mai fejjel úgy gondolom, a csend volt az ő jajveszékelése. Csendben emésztette a veszteségeit. 

Sokáig utáltam a vezetéknevemet. Nem lehet. Miatta is szeretnem kell. Furcsa, de  még mindig hiányzik az ölelése, a csibészes mosolya, az, ahogy este komótosan fésülködik, ahogy akkurátus mozdulatokkal hámozza az almát a bicskájával s mellé kenyeret eszik.

1991. februárban – a halálával – véget ért a gyerekkorom. 

Nyitókép: Fortepan

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint két évtizedet töltöttem az írott média világában, szinte minden klasszikus sajtóműfajban kipróbálhattam magam újságíróként, szerkesztőként. 2006-2012 között építészeti szakújságíróként, PR-szakemberként voltam aktív, szakmai kiadványok és rendezvények létrejöttében közreműködtem. Az eletszepitok.hu weboldalt 2013-ban hoztam létre.

2018-ban visszakanyarodtam eredeti hivatásomhoz; gyermekjóléti alapellátás keretében általános és középiskolásokkal foglalkozom, prevenciós, edukációs, pályaorientációs foglalkozásokat tartok, érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a szociális kompetenciafejlesztés és a készségfejlesztés áll. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetben szereztem mesterdiplomát, okleveles szociális munkás, felsőfokú intézményi kommunikátor, újságíró és kiadványszerkesztő képesítésekkel rendelkezem.