Vigyázz, kész, szülj! A biológiai óra kíméletlensége sok nőt sodor rossz kompromisszumokba
Egy nő lelkében, szellemében szárnyalhat, kiteljesedhet, de teste működésének korlátozottságát ennek ellenére sem tudja tágítani. Még a tudomány fejlődése sem teszi lehetővé, hogy egy asszony mindenáron és bármeddig szülhessen. És ez a tény beszorít, meghatároz, torkon ragad, és sokakat rossz kompromisszumokra kényszerít.
Villő zárkózott kislány volt, és szemérmes kamasszá nőtt. Szülei közvetlenül a világháború után születtek, és az akkori rendszer tökéletes „végtermékei” lettek. Fegyelmezett, szorongó, a kijelölt utat szolgaian követő kis emberek, akik sosem mertek nagyot álmodni. Villő az ő elvárásaik miatt választotta a biztonságosnak tűnő műegyetemet, annak ellenére, hogy a lelkétől kissé idegen volt a nagy józanság és racionalitás. A másik városban lévő kollégium, és az idegen környezet sem segítette Villőt a szárnybontogatásban. Kimaradt a fiúzásból, és a bulizásokból, pedig finom vonású arca és kedves természete vonzóvá tette volna őt, ha elmeri ezt hinni. Villő viszont elzárkózott, elszigetelődött, mintha buborékban élt volna – ami megvédte, de egyben el is zárta őt a külvilágtól.
Villő megbékélt választott szakmájával, idővel megnyugtatta a kiszámíthatóság és tervezhetőség biztonsága. Egy multinacionális cég felsővezetője lett. Lelkesen fogadta a pozícióval járó felelősséget, és a rengeteg munkát. Sokszor hajnali kettőig dolgozott, de nem bánta, mert azt érezte, hogy fontos, és hogy számítanak rá. Volt, hogy az asztalra borulva aludt fél órát, majd dolgozott tovább. Minden hivatalos és kötelességszerű volt az idő tájt az életében. Vett lakást, autót, végezte a munkáját, de a körülötte lévő férfiakat nem vette észre.
Évekkel később eszmélt rá, hogy ezzel az ordító pótcselekvéssel csak ámította magát. Hogy a munkába tett energiájától nem lett fontos, hogy cseppet sem számított, és csak magának ártott, mikor nem változtatott. Magányos volt, kívül rekedt, lemaradt az életről.
Közeledett a negyvenhez, amikor megérezte az elvágyódás egyre erősödő jeleit. Volt ereje és lelkesedése belevágni új dolgokba, tanulni kezdett, szakmát váltott. Új dolgok kerültek az életébe, új emberek, új életérzések, lelkesítő, és motiváló hatások. Felborította az addigi életét, ott hagyta a menő céget, a magas pozíciót, hogy megmaradhasson embernek.
Az önismereti munka során lassan kiderült, hogy mi gátolta Villőt a női lét és az anyaság megélésében, és ő próbálta elfogadni a dolog „jó” oldalát. Hogy azáltal, hogy olyan sok mindent nem élt meg, rengeteg rossz dolog is kimaradt addig az életéből – ami nem emésztette fel az erejét, az energiáját. Ami vele történt, illetve „nem történt” az nagyon ritka, és a mai világban különleges is.
El kell-e engedni azt, amin az idő túlhalad? Nem, nem kell elengedni. Csak tudni kell magunkhoz ölelni akkor is, ha nem átlagos időben, és nem a megszokott formában érkezik.
Este, a Duna parti villamoson hazafelé tartva Villő finom mosollyal nézni a fiatal párt, akik először pajkosan, majd teljesen belefeledkezve csókolózni kezdenek. Nézi a vizet, a hajókat, és a kivilágított Lánchidat. Aztán fiatalok szállnak fel. Vidámak, nevetnek, gondtalanok, életteliek.
Villő leszáll, kócolja a haját a szél, és ő hazasétál a szerelméhez, a babaruha illatú otthonukba.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
