Ne akarjatok folyton feleségül venni! Szenvedélybeteg szülői háttérrel felnőni
Bea apja művész volt; egy bohém, imádnivaló Pán Péter. Olyan rövid ideig élt velük, hogy kislánya előtt sosem lepleződött le a kallódó, gyökértelen, szenvedélybeteg ember. Bea alig volt húsz éves, mikor apját egy szétdorbézolt hétvége után holtan találták – vízbe fulladt. Halálának körülményeit sosem sikerült tisztázni.
Apját illetően Bea soha nem lehetett biztos semmiben. Úgy nőtt fel, hogy egymásnak ellentmondó üzeneteket kapott tőle, nem tudva, hogy melyik rész az igaz. Tudta, hogy anyja szíve sokszorosan összetört a házasságuk alatt. Szája fehér vonallá keskenyült, ha volt férje szóba került. Bea mégis rengetegszer látta anyját zokogni az elvesztett szerelem miatt, és hallotta ahogy anyja azt mondja: a föld nem hordozott ennél lenyűgözőbb és különlegesebb férfit.
Apja rendre ilyen ígéreteket tett Beának kicsiként: „Szombaton bábszínházba viszlek.” „Valahogy csak kikeveredünk ebből.” „Minden rendben lesz”. „Ott leszek a szavalóversenyen.” Aztán ezek a dolgok nem történtek meg. Hazugságnak bizonyultak.
„Szükségem van rád. Te vagy az egyetlen gyerekem, aki számít nekem. Miattad akarok jó emberré válni.” – írta apja egy születésnapi lapra, de felköszönteni nem jött el a kislányt.
Apja jobb esetben havonta egyszer előkerült, hogy elvigye magához hétvégére Beát. Azt mondta a kislánynak, hogy „szereti”, aztán viszont leitta magát, lefeküdt aludni, ébredés után pedig egy villamosjegyet nyomott a kicsi kezébe és hazaküldte.
Apja külföldi útjairól két doboznyi csillogó, zenélő képeslapot őrzött Bea a „legközelebb veled ünneplem a születésnapodat”, „jövő karácsonykor itt leszel velem”, „most nem sikerült, de majd legközelebb…” sorokkal.
Sosem tudta előre, hogy mikor látja őt, hogy meddig maradhat nála.
A kiskorában kapott kétértelmű üzenetek miatt Bea szinte „megvakult” saját maga iránt. Egyszerűen nem volt mintája egy szeretetteli, bizalmon alapuló párkapcsolathoz. Ez pedig nagyon fájdalmassá és komplikálttá tette az életét nőként.
A „gyere ide, menj el” élménnyel felnőve egyik nap úgy érezte, hogy szeretik, a másik nap pedig úgy, hogy visszautasítják. Hiába szeretett volna egészséges, bensőséges kapcsolatokat kialakítani, ezek iszonyú nehezen mentek neki. Olyan férfiak voltak kívánatosak a számára, akik azt mondták, hogy szeretik, és mégis eltolták maguktól.
Ha nem kellett valakiért megküzdenie, ha nem kellett aggódnia – ha folyton kívánva és elfogadva volt, az irritálta. Ha a kapcsolat megerősítését várták tőle, ha minél többet vele akartak lenni, ráadásul megkérték a kezét – úgy érezte, megfojtják. A kedves, megbízható, családra vágyó fiúkat elmarta maga mellől.
Néhány éve elővette az apjától kapott képeslapokat, és sorban, egymás után elolvasta őket… Egyszerre, egy dózisban.
Az összes gyönyörű szót, a soha be nem váltott ígéretet.
Tudta, hogy apja szerette őt a maga módján, de rájött, hogy ez a szeretet torzult volt. Valódi, de torzult. Útban volt az apjának, és nem kapott igazi törődést tőle. Azt tanulta meg tőle, hogy hogyan kell nem bízni, nem várni, és nem akarni.
Mára sok munka, sok felismerés van Bea mögött – és sokadik éve „normális” párkapcsolatban él. Egyik kedvenc filmes idézete: „Amikor a múlt végre elszakad tőled, engedd, hadd menjen. Aztán mássz le a toronyból, és kezdd el élni az életed hátralevő részét. Méghozzá boldogan.”
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.