Az ember képes élete végéig egyetlen félelme körül járkálni. Mások álma. Donáth Mirjam kijózanító memoárja New Yorkban töltött hét évéről. Interjú

hirdetés

Donáth Mirjamot felvették New York legjobb egyetemére, azután évekig a legnagyobb nemzetközi hírügynökségnél dolgozott a Times Square-en, egy felhőkarcoló 19. emeletén. De nem volt boldog. Hét év után hazajött, és megírta félmillió kivándorló honfitársunk lélekölő vívódásait. Önmagával is kegyetlenül őszinte könyvében találkozunk borsodi illegális bevándorlóval és zalai gazdasági migránssal, álmaink városában jönnek-mennek az oroszok, a brazilok és a magyarok. Csak azt nem tudjuk eldönteni, kinek tanulságosabb ez a könyörtelen szembenézés az amerikai álommal, az emigrációs léttel és a hazaszeretettel: azoknak, akik már elmentek, vagy nekünk, akik még itt vagyunk – olvasható Cseke Eszter és S. Takács András, az On The Spot alkotóinak ajánlója a Mások álma c. kötet hátsó borítóján.

Donáth Mirjam író-újságíró 2017. novemberében megjelent 320 oldalas könyve az Athenaeum Kiadó Magyarok külföldön c. sorozatának harmadik része.

***

Nagy bátorság, talpraesettség és céltudatosság kell ahhoz, hogy valaki 28 évesen – bevallása szerint a kommunikációs szakhoz nem kellően „csiszolt” nyelvtudással – kiköltözzön New Yorkba. Végigcsináltad, két diplomát szereztél neves tanintézményekben, s azt is elmondhatod, hogy megvolt az eredménye: állást kaptál a Reuters hírügynökségnél, ami hírműfajban a szakmai csúcsot jelenti. Hogy látod 28 éves önmagad: a céltudatosság vezetett vagy a „naivak magabiztosságával” fogtál bele? 

Én ezt úgy látom, hogy már az indulás előtt volt bennem egy kis amerikai. Az álmodó, aki elhiszi magáról, hogy meg tudja csinálni, aki ugyanakkor racionális is, hiszen ha kishitűségből el sem indulsz az úton, akkor célodat biztosan nem éred el. Naiv nem sokáig lehettem. Már a felvételihez olyan minőségű és mennyiségű esszéfolyamot kellett megírni, hogy sejteni lehetett: mély vízbe készülök. Még el sem indultam, amikor megkaptam az első feketelevest: a nulláról kell összeszednem dollárezreket, hogy ki tudjam fizetni a tandíjat. Halasztottam, két évig ösztöndíjak után kutattam, pályázati csomagokat raktam össze, megannyi szakembernél lobbiztam mentori segítségért, ajánlásért, őszinte kritikáért. Meg lettem méretve, mielőtt átléptem volna az országhatárt. A sötét szcenáriókon nem gondolkodtam, a szürkéken sem, hogy milyen zsákutcákba torkollhat az út. A siker mikéntje volt az, ami engem izgatott. Alapvetően ez egy amerikai sajátosság.

Mirjam két diplomát szerzett az Egyesült Államokban, előbb a Columbia Egyetemen újságírás mesterszakon, majd a New York University-n gazdasági újságírás mesterszakon
Azt írod a könyvedben: „…egyikünk sem beszél őszintén arról, hogy miért hagyta el az országot (…), még önmagunknak sem.” Pedig olyan kézenfekvőnek tűnik a magyarázat: kaland- és becsvágy, válságra adott válasz, élhetőbb, szebb jövő reménye…  Miért nehéz erről nyíltan beszélni?

Magamról és a sorstársaimról írom ezt. Azokról, akik felnőttként keltünk útra, akiket senki nem üldözött, nem nyomorgatott – ezt fontos hozzátenni.

Az életveszélyből menekülők, az egzisztenciájukban megnyomorítottak, az identitásuk miatt kiközösítettek hangosabban beszélnek arról, hogy miért váltottak otthont, miért kezdtek új életet. Nekik talán feladatuk is, hogy hírt adjanak a világban arról, mi történt velük – nem a morális kötelesség értelmében, de önmagukat segíthetik ezzel a trauma feldolgozásában, ahogy például egy háborúban vagy üldöztetés esetén hangadásukkal szolidárisak is lehetnek azokkal, akiknek az a sorsa, hogy odahaza kell boldogulniuk.

Velük szemben mi, „jóléti vándorok”,  még ha meg tudjuk is fogalmazni a miértet, akkor sem beszélünk róla szívesen. Azt gondolom, a kalandvágy és a becsvágy leginkább alibiválaszok. A kalandnak épp az a lényege, hogy meghatározott időre szól. Attól kezdve, hogy eldöntötted: máshol leszel otthon, a kezdeti „kalandos” éveket egy másféle, mégis éppolyan mindennapokból álló realitás követi, mint amilyet otthon éltél. Ez az új realitás lehet persze kedvesebb a számodra. De kalandvágyból még senki sem döntött az emigráció mellett. Ahhoz, hogy valahol ott is maradjon az ember, több kell. És ugyanaz a helyzet a becsvágy esetében is: az is gyorsan lecsengő érzelem.
Pszichológusok kutatják, kiből lesz önkéntes vándor, az ember felnőttkorában miért szakít a gyökereivel. Vándorlélekkel születni kell? Gyerekkori élmények tesznek azzá? A valódi lelki okokat magunk sem boncolgatjuk. Az is lehetséges, hogy érezzük a választ, de ezek intim érzések, nem publikusak.

Részlet a könyvből: „…Egy porcikám sem kívánja összevetni a sorsomat a szükségből, elnyomásból, életveszélyből menekültekével. Életutakkal, amiket még elképzelni is nehéz. Csakhogy mindenkinek a saját történetével kell megküzdenie, a saját döntéseit kell meghoznia…” 

Könyved őszinte memoár, objektíven mutatod be az álomváros ismeretlenebb arcát, személyes kudarcaidat is felvállalod benne. Nem esett nehezedre ennyire kitárulkozni? Nem tartottál a „minek ment oda?”-féle reakcióktól? Milyen visszajelzéseket kapsz jellemzően? 

Nagyon szeretek olvasói levelet kapni, eszembe juttatják apai nagyanyám, a könyvben szereplő Évamamóka sztorijait a több kosarat megtöltő levelekről, amelyek egy-egy műsora, írása után érkeztek hozzá a Magyar Rádióba vagy a Nők Lapjához, amelynek évtizedekig külsőzött. Nekem résen (és a Facebook-on) kell lennem, hogy megtaláljam a nekem szóló üzeneteket, pedig épp a könyv írása alatt kezdtem megválni a Facebooktól, és nagyon boldog voltam a tömérdek idővel, amit így nyertem. Jelenlegi kedvenc üzenetem (mert mindig a legutolsó a soros kedvenc): „Másfél nap alatt olvastam ki a könyvedet egy másfél éves kisfiú mellett. Gondolom érted, hogy ez mit jelent…” 

Kitárulkozni nehéz volt. Nem mintha a reakcióktól tartottam volna, de közeliek még az emlékek, és hamar megteltem a Donáth Mirjam karakterrel is, akitől még akkor sem lehetett megszabadulni, amikor munka után lecsuktam a gépem tetejét. Ezért sem fedi fel ő, a mesélő, saját legbelsőbb motivációját és érzelmeit, egyedül a vándorlás okozta tusakodásaival néz szembe, és a megfigyelő szerepébe helyezkedik inkább, hogy más vándorok, más New Yorkiak történetét mesélje el, az illegális építőmunkásoktól és bébiszitterektől a diákokon át a Wall Street-i expatriótákig. A Mások álmának nem egy, hanem megannyi vándor hőse van.

Részlet a könyvből: „…Egészen különös emberkísérletnek tűnik így utólag, amiben részt vettem, pedig csak New York-ivá váltam épp, egy olyan társadalomban, ahol kizárólag teljesítményben mérik az embert, és ahol a teljesítmény a pénzcsinálás szinonimája…” 

Könyvedben kifejted, hogy Amerikában nem lehet megúszni a munkát, a nagyvárosokban legalábbis. Számunkra szinte felfoghatatlanul teljesítménycentrikus világ, ahol mindent a munka és a pénz határoz meg. Nálunk is sok minden a pénzről szól, ám a munkához való viszony, a munkamorál mintha merőben más lenne. Az USA-ból nézve „kissé” megúszósnak, kényelmesnek, ügyeskedőnek tűnünk… Hogy látod ezt a kérdést?

Én csak New Yorkról írok, de pontosan így látom. A „kissé” jelző felesleges is.

Részlet a könyvből: „…A New York-iak év közben hosszú hétvégékkel sakkoztak, és nyáron egy-egy hetet pihentek. De ezek is dolgos szabadságok voltak. (…) Tedd magad pótolhatatlanná! Ennek a számomra idegen munkakultúrának mélységes tisztelettel adóztam…” 

Ha pár mondatban kellene megfogalmaznod a könyv lényegét, mit tanácsolnál azoknak, akik New Yorkkal „kacérkodnak”? Kiknek nem való egyértelműen a város? Kiknek igen?

Azt hiszem, a könyv „szíve” talán nem is New York. Sokkal inkább a kérdések, amelyek engem ott találtak meg, más vándorokat a világ más pontjain: otthon vagyunk itt? Békésen öregednénk itt meg? Együtt tudunk élni a távolsággal a nagy családtól? Együtt tudunk élni azzal, hogy új társadalmunkban kicsit mindig kívülállók maradunk? Hogy nem azon a nyelven fejezzük ki magunkat, amin édesanyánk olvasott nekünk mesét? Hogy a gyerekeink egy idegen kultúrában lesznek otthon? És ezzel egyidőben: el tudjuk gyászolni, amit a költözéssel elvesztettünk? A könyv ezeket a kérdéseket veti fel.

Mindemellett bátorítok mindenkit, aki New Yorkba vágyik. Arrafelé azt mondják: „it builds character” – erősíti a jellemet. Akárcsak a katonaság, így képzelem. Elsősorban a bizonyításra éhes fiataloknak való.

Részlet a könyvből: „…a kifejezést is – this is a good problem to have – New Yorkban hallottam először. Mintha babonás félelem élt volna bennük, hogy amit nevén neveznek, az hatalmat kap, az amerikaiak nem szívesen hívták a valódi problémát problémának. Az ő szótárukban voltak ‘jó problémák’ és voltak ‘kihívások’…” 

Könyved kéziratának leadása óta több hónap eltelt. Történeted azzal ért véget, hogy végül visszatértél – anyaként, családdal – Magyarországra. Magától értetődő volt itthon minden? Hogyan élted meg a váltást?

Örülök mindannak, ami magától értetődő, hogy a fűtésszerelőtől még azt is megtudom hányadik házasságában, hányadik otthonában mennyiért épített magának konyhát, hogy a fogorvosnak fizetés után még van tíz perce két emberi szót váltani, miközben kint már új kliens vár rá (ami persze a várakozó kliens szempontjából bosszantó magyar tempó), és riaszt a profizmus hiánya az emberek közötti kommunikációban: a levelek és a telefonok érzelmektől fűtöttek, kedveskedők, vagy épp szemrehányók, és mert, ahogy említetted idehaza keveseket hajt őrülten a munkavágy, sokszor érezzük egy-egy szolgáltatónál, mintha szívességet tenne azzal, hogy szóba áll velünk a munkaidejében. Azért is lehet ez így, mert nincsen igazi versenyhelyzet.

Erre át kell állni, hogy ne eméssze fel az embert az örökös bosszankodás, de visszaállni csak azokban a dolgokban szabad, ami itthon működik jobban. Például hogy nem robotként viselkedünk a másik emberrel.

Részlet a könyvből: „…Az amerikai gesztusok, a széles mosoly, ami addig sem tartott ki, amíg két ember tekintete találkozott, a ‘hogy s mint?’ kérdésben kimerülő kérdésben kimerülő érdeklődés, az egyetlen estére szóló vacsorameghívások számomra azt jelentették, hogy az amerikai, ez a minden más népnél gyökértelenebb nemzet mindenki másnál jobban igyekszik következmények nélküli boldogságot találni a soha meg nem ragadható jelenben. (…) New Yorkban könnyű volt először a hiányba belefeledkezni. Hiányzott belőle a filmekből ismert luxus, a zöld, és a bizonyos irigylésre méltó hangulat…” 

Mi változott szembetűnően itthon azóta, hogy elmentél?

Az utolsó hónapban egy zalaegerszegi és egy budapesti kórházban is napokat töltöttem az egyik kicsi gyerekem balesete és a másik betegsége okán, ezért a közegészségügy ellehetetlenülése foglalkoztat épp. Vannak magyar barátaim New Yorkban, akik azért nem jönnek haza, mert félnek, ha valaki megbetegszik a családban, itthon nem tudják életben tartani. Két héttel ezelőttig túlzásnak véltem a félelmüket. 

Amit hátrahagytunk, már soha nem lesz az, ami akkor volt, amikor hátrahagytuk, ahogy mi sem leszünk már azok, akik akkor voltunk, amikor elindultunk.

Mirjam és Juni, a brazil-amerikai férj. Két gyermekük született (az egyikük Mirjam ölében pihen). A gyerekek – amerikai kifejezéssel élve – Cross Cultural Kidként (CCK) szocializálódnak, ami arra utal, hogy „…gyermekkoruk meghatározó éveit kettő vagy több kulturális közegben megmerítkezve töltik, és akikről a szociológia már a 80-as évek elején megjósolta, hogy belátható időn belül többen lesznek, mint az egy kultúrkörhöz tartozó társaik” 
Kisbabával, anyaként jöttél vissza. Nyilván ez sokat finomított a képen…

Mariska születésével már New Yorkban elkezdődött a visszarázódás az emberibb ritmusú életbe. Düböröghetett a Város tovább, én egy másik világba léptem, amelyben egy apró lény diktált a csigánál is lassúbb tempót. Egyik napról a másikra, mintha egy versenyautóban húztam volna be a féket, az elviselhetetlenségig lelassult az élet. Héthetes volt, amikor otthagytuk New Yorkot.
A következő hónapokban Budapesten nem mozdultam ki a szüleim kertvárosi otthonából. Hozzám jött a magyar világ. Legalább is az a része, amelyik kíváncsi volt rám, és ez a része persze a kedvesebb, voltaképpen ezért indultam haza. Utána Brazíliavárosban töltöttünk hónapokat, majd ismét Budapesten, majd megint Brazíliában és megint Budapesten. És megszületett a kisfiam, így az anyaszerep maradt. A könyv bemutatójáig csak arra az időre dugtam ki az orrom az otthon melegéből, amíg orvoshoz vittem a gyerekeket. Burok volt ez a javából. Az itthoni bölcsőde- és óvodakultúra mesébe illő a New York-ihoz képest. Megfizethető, elérhető és hagyományai vannak, melyeket nem a félelem vezérel.

Milyen változásokat hozott az anyaság? Hány évesek a gyerekek? Vegyes nemzetiségű család a tiétek, a férjed brazil-amerikai. Milyen nyelven beszéltek a gyerekekkel?

A kislányom maholnap hároméves, a fiam négy hónapos. Magyarul beszélek velük, brazil-amerikai édesapjuk pedig angolul. Három nyelven kommunikációs nehézségük biztosan nem lesz.

Az anyaság az én esetemben egy új élet kezdetét jelentette: feladtam a karrierem, a lakóhelyem, a világom, amin a megelőző évtizedben szakadatlan dolgoztam.

Részlet a könyvből: „…csak azt látom tisztán, hogy én a New York-i dobozolásunkkor önmagam elől futottam, az elől a huszonéves elől, aki hét évvel azelőtt feladta a szülőhazáját, mert azt hitte, szerencsésebb lesz felnőtté válnia ott, ahonnan a sikerek nagyobbnak látszanak, a kudarcok pedig láthatatlanok…”

Munka közben
Felmérted, hogy milyen lehetőségeid vannak itthon magasan kvalifikált újságíróként? Mennyire volt meghatározó szempont ez a hazaköltözés előtt? Milyennek látod a jelenlegi hazai médiahelyzetet?

A döntésem nem a karrierem érdekében született, annak nem volt súlya a mérlegen. Őrültségnek hangzik ez valakitől, aki csaknem egy évtizedig mindent feláldozott érte. Ezért is született a könyv. Meg akartam érteni, mi történt velem.

Sok ismerősöm, volt osztálytársam dolgozik a magyar médiában. Nem irigylem őket. A világon mindenütt küzdelmes az újságírói egzisztencia, hacsak nem vagy celeb-újságíró, de idehaza még a mindenkori hatalom is lehetetlen etikai helyzeteket teremt, csapdák között kell lavírozni, fenntartani a családot. A piac kicsi, kevés a lehetőség. A sajtót az európai médiára jellemzően erősebben hatja át az ideológiai meggyőződés, mint az etikai, nincs erős újságíró-szakszervezet és a médiatörvény sem védi az újságírókat: megannyi történet tabu marad, mert ha perre kerül a sor, nekik kell bebizonyítaniuk az igazukat, nem annak, akinek vaj van a fején. Ami engem illet, ha újságírásból akarok megélni, elsősorban a világsajtóban kell lehetőségeket találnom, nem a presztízs miatt. Ez a racionális válasz. Akit kiképeztek rá, annak felelőssége is, hogy ne csak tízmillió ember számára írjon, ahogy az is, hogy ennek a tízmilliónak a küzdelmeit megértesse a világgal.

Kétlaki életet éltek; Budapest és Brazíliaváros között ingáztok férjeddel, kicsi gyerekeitekkel. Kompromisszumos megoldás. Jól működik?

A hét év alatt, amíg New Yorkban éltem, egyetlen egyhetes szabadságot leszámítva, amikor apámmal és a húgommal bejártuk autóval a nyugati partot, minden szabadidőmet és pénzemet arra fordítottam, hogy hazajöjjek. Ellenkező esetben fájó hiányérzettel küzdöttem volna. Sok lemondással járt, de nekem így kellett döntenem. Ez a mostani élethelyzet is hasonló, bár hálát adok a sorsnak, amíg az ingázás, ha csak rövid időre is, fenntartható, mert úgy érzem, így adok a legtöbbet a gyerekeimnek és a férjemnek is.

Könyved kijózanító memoár, de nem az elrettentés szándékával született. Kapaszkodót ad – nemcsak a külföldi léthez, az itthonihoz is. Sokan keressük a helyünket a világban, mégis, kevesen mernek „nagyot ugrani”, akár csak országon belül lakóhelyet, munkahelyet váltani. Ennyire ragaszkodunk a „gyökereinkhez” vagy egyszerűen nem vagyunk mobilizációra szocializálva?

Relatív, amikor azt mondjuk „kevesen”: a többi kelet-európai országhoz képest valóban kevesebb magyar kerekedett fel. A kisebb mértékű emigrációnak millió oka lehet. Annak a nemzetnek a tagjai, amelynek Szózata szerint, „itt élned, halnod kell”, amely nyelvileg, így kultúrájában is egzotikus, szeparált a maga közegében, amely egy „nagy család”, szívesebben maradnak. Különösen, ha nincsen háború vagy üldöztetés, ha van elég hely a munkaerőpiacon. Ezzel együtt Magyarország is erősíti az ENSZ felmérését, amely szerint az elmúlt két évtizedben duplájára nőtt a migránsok száma a világban. Annál is inkább, mert az EU tagjává válva megnyíltak számunkra a kapuk, idehaza pedig romlottak az egzisztenciális körülmények, a foglalkoztatottság, a szociális védelem. Amikor a 21. század több százezres magyar elvándorlásáról beszélünk, az nem elhanyagolható szám. Migrációkutatók mondják, hogy az elvándorlás voltaképpen egy óriási networképítés: minél több ismerős – vagy világviszonylatban magyar – él egy másik városban, annál biztosabban követem én is őket, hiszen lesz, aki eligazítson, kisegítsen, társamul szegődjön. New Yorkban egész negyedeket lefednek nemzetek, van hol landolniuk a lengyeleknek, a spanyol ajkúaknak, az afrikaiaknak, a zsidóknak… A sor hosszú, talán itt a leghosszabb a világon. Én azt gondolom, gyakran a helyben maradáshoz kell igazi lelkierő.

Hogy érzed: a helyeden vagy? Mi tesz elégedetté és boldoggá?

Jó ez a kifejezés: „a helyemen vagyok”. Sokkal pontosabb, mintha azt mondanám, otthon vagyok. Igen, a helyemen vagyok. Éveken át halogattam a búcsút New Yorktól, mert elképzelni sem tudtam, mi lesz az, ami kihívásban, örömben, presztízsben felülmúlja az ottanit. Azután anya lettem. Könyvet írtam a legkedvesebb nyelvemen. Most az a feladat vár rám, mit írok meg angolul a világnak. Ha az sikerülne, mindent megért New York.

 

A cikkben látható felvételek Donáth Mirjam tulajdonát képezik, felhasználásuk engedélyköteles.

hirdetés

Mesterházy Mónika

eletszepitok.hu alapító

2013. február 14-én indítottam útjára az eletszepitok.hu-t. Végzettségem szerint szociális munkás, mentálhigiénés szakember vagyok, újságíró, kiadványszerkesztő, intézményi kommunikátor.

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás