„A lombikozás szilánkokra törte a kapcsolatunkat.” A meddőséget büntetésként, szégyenként élik meg azok, akik babára vágynak. Zsófiék története
Elvágni az ujjadat végtelenül hétköznapi dolog. Fáj. Vérzik. Egy ideig heges, és minden fürdésnél, meg zokni húzásnál eszedbe jut. Óvod, amíg gyógyul. És sosem felejted el, mert ott marad a nyoma. Az, hogy az embereknek gyereke születik szintén végtelenül hétköznapi dolog. Illetve annak tűnik, míg ki nem derül, hogy ez számotokra közel sem egyszerű. Ha hónapokon keresztül nem fogan meg a babátok, fel sem méred, hogy mennyire viszi az erődet; hogy mennyi „vért veszítesz”, és hány heg támad a szíveden.
Tibort felkészületlenül érte az a jéghideg vákuum, amit a diagnózisuk kézbe kapásakor érzett: „A férfi partnernél alacsony spermaszám, női részről összetapadt, átjárhatatlan petevezetők. Protokoll szerinti mesterséges megtermékenyítés indokolt.” Az orvos szerint az ő helyzetük nem is volt rossz Zsófival.
„Ha van szervi ok, akkor van megoldás is! Sokkal kétségbe ejtőbb azoknak, akiknél nem derül ki, hogy mi áll a meddőség hátterében…”
Szóval Tiborék belevágtak a mesterséges megtermékenyítésbe, minden „misztikus lelkizés” nélkül. Két éve csinálták már a lombikos taposómalmot. Két éve minden erről szólt. Nem mentek nyaralni, nem mentek síelni, nem szálltak repülőre, sírva vettek karácsonyfát, és összeszorított szájjal mentek babanézőbe a barátokhoz.
Tibor nem bírta tovább.
24 leszívott petesejttel, és három sikertelen beültetéssel maguk mögött a férfi azt érezte: ilyen lehet 75 évesnek lenni. Mindene sajog, mindene nehéz, ólomsúlyúra fáradt a lelke. Morzsányi fogást sem talált a lombikos eljáráson, nem tudott mit kezdeni vele, nem tudta beleélni magát.
A beültetendő petesejteket nézve sem volt képes maga elé képzelni a leendő gyerekük arcát.
Az első negatív teszt láttán meghökkentő gyorsasággal terítette le a fájdalom. Elfulladt a hangja, hatalmas ütést kapott a gyomrába, 240-esnek érezte a pulzusszámát. Mikor elfutotta a szemét a könny, előkapta a mobilját, és azon kezdett pötyögni valamit. Hisz a férfiak nem sírnak. A férfiak tesznek. Megoldják a dolgokat.
Tibor képtelen volt akkor megszólalni, és a jó szavakat kimondani Zsófinak. Gyűlölte magát ezért.
Amikor a harmadik beültetéshez kellett mintát adnia, már viszolygott a vörös dívány, a pornómagazin halom és a papírtörölközőkkel teli mosdó látványától. És forgott a gyomra az új kollégától is, aki kelletlen arccal újságolta, hogy apa lesz, de nem készültek még fel rá, „csakúgy becsúszott”.
Tibor szégyellte, hogy képtelen egy ennyire egyszerű dologra. Nem tudott lépést tartani Zsófi „a babáért mindent kibírok” működésével, és hatalmas bűntudata volt emiatt. A szíve szakadt meg a feleségéért, aki még bírta mosollyal, optimizmussal, a mindkettejüket megtartó erővel. És csikorgatta a fogát tehetetlenségében, mikor Zsófi sziszegve adta be magának a következő injekciót a véraláfutásos bőrébe.
A stressz, a szégyen, az önvád és a tehetetlenség érzése nagyon távolra lökte Tibort Zsófitól. Alig beszélt vele, a közös programoktól elzárkózott, vagy az ingerlékenységével tönkre tette őket, és a munkájába temetkezett. Tibor végül arra jutott, hogy a meddőségük büntetés, mert nem vágyott mindig tiszta szívből az apaságra. Vagy jel arra, hogy valójában nem is illenek össze. El akarta hagyni Zsófit, felszabadítani, hogy egy méltóbb férjet találjon magának.
Szerencsére Zsófi nem omlott össze. Tudta, hogy
a férfiaknak nehezebb. Nehezebben férnek hozzá az érzéseikhez, nehezebben beszélnek róla, nehezebben osztják meg másokkal azokat, így a nőkkel ellentétben kevesebb erőt, biztatást és támogatást kapnak a sorstársaktól.
Zsófi elővette az esküvői képüket, felolvasta a Tibornak az akkor tett fogadalmát, és kitartott… Csendesen várt, mert szerette a férjét. Ebben a formájában persze kevésbé, de bízott abban, hogy Tibor kitalál a ködből.
Kitalált. Négy nehéz szó, négy súlyos téma mentén dolgoztunk vele: Krízis. Gyász. Én-vesztés. Identitás-vesztés. A meddőség, és a sikertelen próbálkozások ezt jelentik, ezt okozzák…
Tibor és Zsófi jól vannak. Olyan megújított férfi, női szövetségben, szerelemben, szeretetben, ami már képes megtartani őket.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.