„Ha még egy hisztit leadsz, elhagylak!” Nehéz teher, ha valakit nem tud elfogadni, szeretni az anyja

„Elhagylak!”

Borcsi számára ez volt a legrémisztőbb szó a világon… Bármire, valóban bármire képes volt egy párkapcsolatban azért, hogy ez ne történjen meg.

Hajlandó volt várni, reménykedni, és még elszántabban próbálkozni azért, hogy elfogadják. Elhitte, hogyha nem működik a dolog, és nem boldog, az azért volt, mert még nem tett meg mindent.

Borcsi sorsszerűen olyan partnereket választott, akik mellett elképesztően sokat kellett tűrnie, akik méltatlanul bántak vele – megcsalták, becsapták, vagy anyagilag kihasználták… Ezek a fiúk persze sosem vállaltak felelősséget, viszont vádaskodtak, tovább erősítve a lány meggyőződését, hogy minden tőle függ, rajta áll, és mindennek az elviselhetetlen természete az oka.

Mert Borcsinál mindig észrevétlenül telt be a pohár, sokáig jegelte az ellenérzéseit, de amikor már nem bírta tovább, a fiúk számára váratlanul üvöltözni kezdett és „úgy viselkedett, mint egy állat”.

Már az első vele való beszélgetésnél kiderült, hogy annyira fél a legalapvetőbb indulatoktól, így az egészséges harag érzésétől is, hogy eldugja, eltagadja ezeket. És mivel nem engedi meg magának a jelenlétüket, azok váratlanul, kezelhetetlenül, mint egy pusztító tűzhányó törnek elő belőle.

További találkozásaink során előkerült még a bűntudat, az önvád, a büntető párkapcsolatok, az én-határok és az én-képviselet hiánya, és persze legmélyebbre hatolva az „anya-seb”…

Borcsi temperamentumos, extrovertált, áradó kislány volt. Anyját mindig bőszítették lánya tulajdonságai, ezért igyekezett kordában tartani azokat. Pedig Borcsival nem volt semmi baj – egyszerűen más karakterű, más vérmérsékletű volt, mint az édesanyja.

Mire a kislány 8 éves lett, az apja félrelépése, és szülei széthullóban lévő házassága kezelhetetlen mértékű terhet rakott az eleve ingatag anya-lánya kapcsolatra.

Rendszeressé vált az az anyai fenyegetés, hogy „épp olyan önző és egoista vagy, mint az apád! Ha így viselkedsz, elmegyek, és itt hagylak vele együtt!” Borcsi igyekezett szelíd, csendes gyerekké válni, de a mérgezett légkörben ez már semmit sem számított.

Anyja egyre komorabb, keserűbb és vagdalkozóbb lett, látványosan lefogyott, elhanyagolttá vált – és karácsony másnapján egy bőrönddel a kezében becsukta maga mögött az ajtót. Szilveszterre halott volt… Elvitte a három hónappal korábban diagnosztizált, végstádiumos tüdőrák. Borcsinak csak hetekkel később mondták el, hogy anyja halott.

Ha felkészítették volna édesanyja betegségére, és lehetséges halálára, ha engedték volna elbúcsúzni tőle, akkor Borcsinak előbb-utóbb lett volna lehetősége arra, hogy feldolgozza és elgyászolja ezt a hatalmas veszteséget. De az így lezáratlan maradt, sőt, összekeveredett benne azzal a túlméretezett és irracionális bűntudattal, hogy anyja betegségének, és távozásának az ő „rossz természete” és viselkedése volt az oka.

Senki nem segített neki gyászolni, és elvenni tőle ezt a bűntudatot. És később sem tanította meg senki őt arra, hogy miként kezelje és szeresse meg lendületes, szikrázó, energikus karakterét.

Egy korán elhalt anyától kapott sebzettséghez különösen nehéz hozzányúlni. Borcsinak sem ment könnyen, de végül sikerült neki. Idővel meg tudta gyógyítani azt a benne lévő kislányt, akit nem tudott elfogadni az anyja. Majd megélte a gyászt. Megtanulta elfogadni, és kezelni az indulatait, és már nemet mondott a bántó kapcsolatokra. A „hegek” mindig látszani fognak a szívén, mindig is érzékenyítve lesz bizonyos helyzetekre és témákra, de a nemrég született kislányának már biztosan nem fogja továbbadni a sebeket.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

húsz + 19 =

hirdetés