Ha gyereked születik, rajta keresztül önkéntelenül újraéled a saját gyermekkorodat
A gyereknevelés ösztönből jön? Nem. Sajnos nem. A gyereknemzés, az élet továbbadásának vágya jön ösztönből, a többit viszont az átélt tapasztalatainkból építjük fel.
Akkor is, ha eltervezzük, kitaláljuk, hogy miként szeretnénk majd a gyerekeinket nevelni, a logikánk és az eszünk kevés ahhoz, hogy át tudja írni a tapasztalat szülte érzelmeket. Ahhoz tudatosítás szükséges.
És képtelenség is a fő vonalakon túl tervet gyártani. Mert jön az a nehéz éjszaka, amikor a dackorszakos gyereked hetedszer sikítja bele az éjszakába, hogy „nemakarokaludniiii! Menjünk pizsamába a játszótérre!”, akkor karikás szemekkel, tanácstalanul, az álmosságtól ingerülten néztek össze a pároddal, és rájössz, hogy az ilyen kanyarokat nem terveztétek be. És az édes gyermek karakteréről, temperamentumáról és annak heves megnyilvánulási formáiról sem sok helyzetgyakorlatot maketteztetek le előre…
Van az a régi vicc, hogy amikor a Szaratov hűtőgépgyár sztahanovistája nyugdíjba megy, riportot készítenek vele.
– Mondja elvtárs, van magának hűtőszekrénye?
– Nem, nekem nincs.
– De ember, maga harminc évig egy hűtőgépgyárban dolgozott, nem próbált meg ennyi idő alatt egyet darabokban hazavinni?
– Én hazavittem hármat is, de akárhogy raktam össze, mindig tank jött ki belőle.
Unsplash Pixabay
Feldolgozás nélkül, a múltunk összerakása is ilyen – akarhatunk bármilyen szépet építeni, csak cúgos kulipintyó lesz belőle, amíg nem cseréltük ki a hibás építőköveket. Foglalkozz magaddal is, igyekezz ránézni a saját gyermekkorod részleteire, hogy abban mi volt a jó, mi volt a rossz, mit tettél már helyre, mi az, ami még fáj – és akkor rendben leszel a saját szülőségeddel. A gyerekeidnek olyan anyára és apára van szüksége, akik jóban vannak egymással és önmagukkal – ennyi a titkos összetevő…
Vekerdy? Ranschburg? Suttogó? Szuperdada? Melyik könyvet olvasd, melyiket lapozd fel, melyik mondja meg a tévedhetetlen receptet? Amikor ziláltan és elgyötörten roskadsz le a liluló fejű kisjószág mellé, vagy hökkenten ámulsz az újabb és újabb ötletein, amivel sikeresen feldúlja maga körül a világot, nagy eséllyel pazarlóan időigényes műfajnak tekinted az olvasást. És a remek szakemberek által írt könyvekben is csak akkor fogod az önazonos megoldásokat, eszközöket megtalálni (és valóban következetesen használni is!), ha már úgy-ahogy tisztába jöttél önmagaddal.
Számomra eleinte banálisnak tűnt, idővel mégis indulatos vitákig tudott eljutni a párom és köztem az a kérdés, hogy a gyerek teljes elsötétítésben aludjon-e, vagy sem. Azután leültünk, és átgondoltuk, hogy melyikünk hogy van ezzel, honnan jön az indulat.
Engem anya nevelt, miután a szüleim elváltak. Ha ő szomorú volt, vagy rosszkedvű, akkor hétvégén sokszor feküdt a besötétített szobában. Csend volt, és számomra végtelenül nyomasztó hangulat. Valószínűleg ezért nem viselem a sötétítő függönyt, vagy a leeresztett rolót. A páromat a katonás édesapja viszont hétvégén is hatkor ugrasztotta ki az ágyból, mindig a szétrántott függöny zajával ébresztette. Tehát ő is érzékenyítve van a témára… Csak és épp fordítva vagyunk bekötve. De amiről tudunk, azzal már lehet mit kezdeni!
Feldmár András mesélte, hogy amikor friss apaként, először maradt egyedül a kisfiával, és az nem akarta abbahagyni a sírást, akkor az idegességtől és a tehetetlenségtől megrázni vágyta a síró kisbabát. Megijedt, szinte lefagyott a saját agresszív reakciójától, és rájött, hogy az édesanyja volt ilyen „rázó”. Az anyja dühös gesztusa pattant ki belőle, amikor feszült helyzetbe került.
Ha már van gyereked, gondolkodj el, hogy belőled hányszor „kiabálnak ki a szüleid”?
Mi az, amit úgy reagálsz le, mint ők? Vagy mi az, amit épp az ő ellenükben teszel? Ha gyereked születik, rajta keresztül önkéntelenül újraéled a saját gyermekkorodat. Emlékek bukkannak fel, fájdalmak, érzelmekkel átitatott szokások, tehát nem (eleve elrendelt, átírhatatlan) ösztönök.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
