Átörökített szégyen. Amikor a sebezhetőség a legféltettebb kincs
Minden ember lenyűgöz és tiszteletet ébreszt bennem, aki képes átírni a neki jutó „sorsot”, azaz nem viszi tovább, és nem ismétli a szülei, nagyszülei fájdalmát, sérülését. Amikor Józsa eljött hozzám, egy feszes, túlfegyelmezett, folyamatosan bocsánatot kérő, magányos nő lépett be az ajtón.
Józsa alapvető érzése a szégyen volt.
Szégyellte, ha túl gyors volt valamiben és szégyellte azt is, ha túl lassú. Szégyellte, ha halk, és az óvó néninek vissza kellett kérdeznie, hogy mit mondott, de szégyellte azt is, ha hangos, mert ilyenkor rászóltak, hogy „halkabban! És különben is, maradj csendben!”
Szégyen égette minden jóért, erényért, ügyességért, de szégyen marta minden rosszaságáért, hibájáért, ügyetlenségéért. Zsibbasztóan frusztráló volt a számára minden, ami nem átlagos, nem tömegbe olvadó, nem elég szürke. Nem tudott a szemekbe nézni sem. Még a tekinteteket sem állta, annyira nem tudott, nem akart előtérben, fókuszban, „szem előtt” lenni.
Kamaszként az keltett benne mély szégyent, hogy minden érdekelte a szexualitással kapcsolatban, de náluk erről nem volt szokás beszélni. Így a kérdések benne rekedtek, viszont az érdeklődése cseppet sem csitult. És sokáig komolyan hitte, hogy valami nincs rendben vele, azért érdekli ennyire a téma.
Józsa kamaszkorának hozadéka volt az is, hogy elképesztően szégyellte a bizonytalanságát. Bár legbelül mintha nagyon is tudta volna, hogy mire van szüksége, mégsem tudta megfogalmazni, képviselni, kommunikálni azt. Vitte az erejét és elkeserítette ez a bizonytalanság légüresnek és súlytalannak érezte magát általa.
A bizonytalanság álcájának használt keménység is szégyenérzetet keltett benne, hisz az nem ő volt, hanem csak egy maga előtt tartott pajzs. Józsa házasságra és gyermekre vágyott, de a kapcsolatokról alkotott képe valahogy túl idealisztikus volt.
Az önismereti munka során kiderült, hogy olyan tudatalatti elakadást hordoz, ami miatt sosem tudott valódi, „földön járó” párkapcsolatot kialakítani. Ez lett végül az a szál, ami mentén sikerült felgombolyítani Józsa női sorsfonalát. Kérdezősködése nyomán megtudta, hogy édesanyja egy erőszaktevés során fogant. A felszabadító szovjet hadsereg katonái számtalan lányt és asszonyt meggyaláztak a határ menti kis faluban.
Az így fogant kislányt – Józsa édesanyját – a szülőanyja örökbe adta, az őt befogadó család pedig cselédként nevelte. A Józsában eredendően benne lévő ártatlan, tiszta, női energia a nagymama fájdalmával, az őt ért gyalázat terhével, és a szégyenben felnövő zabigyerek édesanya fájdalmával itatódott át. A nőiességhez, a szexualitáshoz, a termékenységhez, a szüléshez és a születéshez kapcsolódó szégyen lett Józsa asszonyi öröksége. Brené Brown „szégyenkutató” azt írja, hogy az ember saját méltóságába vetett hite fejleszthető.
Hogy a „teljesszívű emberek” a sebezhetőségeiket a legféltettebb kincseik között tartják számon. Ők azt mondják, hogy mindenüket – a felfelé ívelő karriertől kezdve a jó házasságon át a gyereknevelési sikereikig – a sebezhetőségüknek köszönhetik.
Józsa mára érti és érzi ezeket a gondolatokat. Elfogytak a szégyenei. Társa van, várandós édesanya. Hosszú utat tett meg, de megdolgozta az előtte járó asszonyok traumáit.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
