Közelebb az önismerethez. Én és a beszéd, avagy egy kommunikációs helyzetgyakorlat hatása

A mai gondolatkísérlethez egy tréning gyakorlatot hívok segítségül, afféle mintha szituációba megyünk bele, feltéve, ha erre nyitott vagy, s hajlandó leszel elképzelni miként, hogyan reagálnál egy adott helyzetben, ami a következőképpen indul:

Egy lendületes napon elhatározod, hogy végre részt veszel egy kommunikációs tréningen, mert szeretnél fejlődni egy-két kommunikációs készségedben, képességedben, vagy, ahogy manapság egyre több helyen mondják: soft skill-jeidben. A csoporton rajtad kívül tizenegy, számodra teljesen ismeretlen arc jelenik meg. Vannak ott szimpatikusak, de bizony-bizony egy-két antipatikus személy is felbukkan. A benyomásaid ettől függetlenül jók, a kíváncsiság feszültségével vágsz neki ennek az érdekesnek ígérkező tréningnapnak. A tréner a kötelező felvezető blokk után azonban egy meglepő gyakorlattal indítja el az érdemi munkát.

Arra kéri a csoportot, hogy ki-ki nézzen körbe, mindenkivel legalább egyszer találkoztassa össze a tekintetét, majd, ahogy halad tekintetről tekintetre, szempárról szempárra, pusztán az összenézés, esetleg egy megerősítő biccentés segítségével, magyarán nonverbálisan, válasszon magának egy párt.

Belevágsz és elkezded pásztázni az ismeretlen szempárok világát. Hamarosan egyértelművé válik, kivel is leszel. A feladat java azonban csak most indul. Három-három percben kell majd beszélnetek felváltva. Amíg az egyik beszél, addig a másik hallgat, legfeljebb hümmög, vagyis semmiféle direkt verbális, szóbeli megnyilvánulást nem tehet. Három perc után csere, és aki addig hallgatásra volt ítélve, végre megindíthatja gondolatainak közlését. A gyakorlat azonban ennél is mesterkéltebb, ugyanis a téma mindig adott, és a 3-3 perc leteltével egy újabb, majd aztán megint egy újabb személlyel kell „beszélgetned”, ami valójában inkább egy monológhoz lesz hasonlatos.

A témák mindegyike így indul: „én és a …” Vagyis a saját viszonyod, hozzáállásod, attitűdöd, tapasztalataid kellene belesűrítened a rendelkezésre álló időbe, lehetőleg minél pontosabban, átfogóbban visszaadva azt. Nem is olyan egyszerű ez.

A témák a következők:

1) én és a beszéd,

2) én és a meggyőzés,

3) én és a nonverbális szokásaim, jellemzőim,

4) én és én, vagyis hogy vagyok önmagammal úgy egyáltalán?

(Amikor ezt most olvasod, nyilván nem vagy egy tréningcsoportban, de azt megteheted, hogy teszel egy szünetet, és három-három perceket rászánva átgondolod saját kommunikációs stílusodat a fenti szempontok mentén. Vajon mik az erősségeid, gyengeségeid ebben a témában? Hogy vagy a saját beszédeddel, vokális, verbális és nonverbális sajátosságaiddal? Milyen hibákat követsz el rendre és mi az terület, amiben kollégáid, ismerőseid közül igazán kiváló vagy?)

A gyakorlat lefut, a végére tán lelkesen, de bizonyosan kicsit fáradtabban vagy jelen, hiszen négy különböző résztvevővel beszélgettél. Vajon hogyan hatott, (hatott volna) rád ez a feladat? A csoportvezető az alábbi összegzést teszi, szempontokat adva a továbbgondolásra:

Már az önmagában izgalmas, hogy az egyes témák miként hatottak a jelenlevőkre. Mi az, amiről könnyebben tudtál beszélni? Önmagadról, hiszen ott bármiről lehet, igaz sokkal személyesebb, netán pont, hogy egy semleges témáról, mint mondjuk az első szakaszban? „Tekintettel válassz magadnak egy párt!”, ez volt az első instrukció. Vajon te választottál vagy téged választottak? Nem akarok nagy következtetéseket levonni, de általában az életben te választasz, vagy inkább téged választanak? Mily érdekes, itt is megjelenhetett ez a tendencia. És mi történt utána? Meglett a párod, tudtad, együtt lesztek, azonban itt ültök egy körben, vajon te mész oda másikhoz, vagy elvárod, hogy ő jöjjön oda hozzád? No, és az életben?

Van-e olyan, aki esetleg végig ugyanazon a széken ült? Vagy szinte mindig ugyanazon a széken, mondjuk, a négy témából háromnál? Ebbe természetesen szintén sok mindent bele lehetne magyarázni, ezt ne tegyük, de azért vond le te magadnak a következtetéseket. Mennyire vagy általában kényelmesebb karakter, aki inkább olyan attitűddel van jelen, hogy „járuljatok hozzám, báránykáim, én itt várlak benneteket.” Mit jelent ez számodra? Vagyis átvitt értelemben mennyire vagy hajlandó kilépni aktuális komfortzónádból?

És az egyes etapoknál a gondolataidat kinek volt jó mondani? Miért neki? Ezért ragaszkodtunk ahhoz, hogy mindig új embernek beszélhess 3 percen át. Mitől volt jó neki mondani és épp nem a másik háromnak? Azért mert úgy mosolygott? Azért, mert olyan a szeme, abba belenézni olyan hívogató volt számodra. Miért?

Az is felmerülhet, hiszen legyünk egyenesek, ha a másik számodra baltaarcú karakter, vagyis kicsit sem szimpatikus, és most mégis neki kellett mondanod valamit, mint ahogy az életben számos más esetben tapasztaltuk már. Mit teszel akkor, ha a másik annyira antipatikus, hogy le se ülnél mellé a villamoson, sőt talán még föl se szállnál, ha ő rajta van. De ennek ellenére, mégis neki kell(ene) magadról megnyílnod, elég, ha egy normál interjú- vagy vizsgahelyzetre gondolunk. Mit teszel ilyenkor? Van rá technikád, hogy túllendülj a holtponton?
Következő szempont: mit kezdtél a fölös idővel, ha volt ilyen? Ha két perc után, puff, befejezted. Elkezdtél vajon gyötrődni, hogy ajjaj, még mondani kellene valamit, jaj, Istenem, most mi lesz? Téged feszültté tesz a csend?

A feladatban az is benne van, hogy mennyire vagy szabályszegő vagy szabálykövető? Ha a csoportvezető megmondja, hogy három percig nem beszélhetsz, akkor azt biztosan betartod? Vagy szabályszegő vagy, és azt mondod, hogy rendben, eddig a feladat, most már beszélgessünk másról. Összességében mennyire vagy barátkozó típus, mennyire jön elő ez a fajta karakterjegy ismeretlenekkel való beszélgetéseid során? A kínos csendek valóban kínosak, vagy köszönöd, ez nem a te csended?

Mennyire voltál büszke arra, amit mondtál? Például, amikor magadról beszélsz, vagy bármi másról, kihúzod magad, egyesen, délcegen ülsz? Vagyis nonverbálisan hogy voltál jelen a térben és máskor? Mennyire zársz a másik felé? Mennyire tudsz nyitottan jelen lenni? És adsz-e megerősítést társadnak? (Igen, igen, hm, ühüm, tényleg, komolyan stb.?)
A gyakorlat alatt hogy alakult a mosolyindex nálad, vagyis mennyit mosolyogtál? Sose feledjük, a mosolygósabb figurákat szimpatikusabbnak észleljük – a személyiségpercepció már csak ilyen –, két apró mosollyal több, és hatalmas gátak, vaskapuk nyílhatnak meg, vagyis a dolog működik.

Egy kérdés van már csak hátra: hogy vagy most? Mennyire voltál képes az előző percekben ránézni kicsit önmagadra, arra, ahogy a mindennapokban kommunikálsz, beszélsz, ahogy jelen vagy az egyes szituációkban? Ha érezzük, hogy akadnak vakfoltjaink, érdemes addig keresni, kutakodni, míg meg nem találjuk azt a magaslatot, ahonnan a vakfoltra fény derül és a mumus, ami addig űzött, egyszerűen szertefoszlik, mert tettél érte vagy ellene.

Limpár Imre

Tanácsadó szakpszichológus

Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.