A dolgok változó értéke. Te mennyit érsz a világnak?
Azt mondják, ha nem tudsz valamit egyszerre állítani és cáfolni, ha nem látod az igazságát az állításnak és az ellentétének is, nem tudsz róla eleget. Most ennek szellemében két oldalról járjuk be azt a kérdést, hogy mi adja a dolgok értékét.
Életünkben rengetegszer találkozunk azzal a helyzettel, hogy amit kínálunk, amit adni tudunk, a másik fél nem értékeli sokra. Aztán az is előfordul, hogy ami nekünk „apróság”, a másik ember óriási ajándéknak és segítségnek tekinti. Mint mindenben, e téren is szeretnénk, ha létezne egy abszolút skála, amely iránymutatást adna mindannyiunk számára, hogy mi mennyit ér. Amikor kínálunk valamit, amikor felmérjük, mit tudunk adni másoknak, akkor tudnánk, mennyire értékes a portékánk, amikor pedig mi kapunk valamit, tudnánk, mennyit ér, mennyire „kell” hálásnak lennünk érte.
Azonban ilyen skála nincs. Azt, hogy valami mennyire értékes, sok különböző tényező dönti el. Számít, hogy aki adja, mennyire tartja azt, amit ad, számít, hogy aki kapja, neki mennyit ér, számít az adott helyzet, a pillanat, a körülmények stb.
Két történet: egyszer, amikor még lehetett buszmegállóban dohányozni, egy fiatal lány épp rágyújtott, amikor látta, hogy a kanyarban már ott a busz. Odalépett hozzá egy kicsit szakadt srác, és kért egy szál cigit. A lány az utolsó cigarettáját gyújtotta meg, akkor dobta ki az üres dobozt, de lendületből odaadta a fiatalembernek az épp csak meggyújtott cigarettát (hiszen egy perc múlva úgyis eldobta volna, amikor felszáll a buszra). A srác szinte könnyekig meghatódott: „odaadod nekem az utolsó szál cigidet?” – kérdezte, és látszott rajta, hogy valami sokkal többet kapott, mint egy szál cigaretta…
A másik történetben egy fodrász felajánlott egy ismerős fiatal nőnek egy „teljes átváltoztatást”. Ez ma nagy divat, és meg is kérik az árát. Új frizura, smink, ruhapróba, profi fotó. Hajvágás, festés, jó nagy változás. Ki ne kapna az alkalmon? A fodrász meg volt róla győződve, hogy ismerőse le fog csapni a lehetőségre, hogy ajándékba kapjon valamit, amiért komoly összegeket kellene kifizetni egy stylist-nak. Igen ám, de a nő történetesen NEM akart „átváltozni”, sem levágatni nem akarta a haját, sem befestetni. Az „eladó” azt hitte, kincset kínál, erre a „vevőnek” meg nem kellett, sőt, határozottan elutasította, hogy hozzányúljanak a hajához.
Ezek a történetek azt sugallják, hogy bármi is a látszat, valójában a „vevő” „árazza be” a „terméket”. Igazából a kereskedelemben is ez történik, hiszen mielőtt egy árcímke kerül a boltokban található tárgyakra vagy a szolgáltatások árlapjára, előzetes piackutatásokkal mérik fel, hogy mégis mennyiért lehet eladni az adott terméket vagy szolgáltatást. Tehát innen nézve nem az számít, hogy szerinted mennyire értékes, amit adsz, hanem az, hogy aki kapja, annak számára mennyit ér, amit kapott.
Kétségtelen, hogy ez így igaz. Van is belőle fájdalom, amikor kiteszed a szíved-lelked, a másik fél pedig ezt meg sem látja… ismerős helyzet? No de mi van a másik oldalon? A másik nézőpont ugyanis az, hogy te magad határozod meg, hogy mi az értéke annak, amit a világnak adni tudsz. Önértékelés, így nevezik. Mit érek a világ számára? Mit jelent a világnak a létezésem? Mennyire értékes az, amivel – létezésem által – hozzá tudok járulni a világhoz? Ezek a kérdések ott feszülnek bennünk.
Érdemes felállítani a saját belső értékskálánkat, mert ennek hiányában életünk végéig mások fognak rángatni ide-oda a saját skálájuk szerint. Ha pedig mindig más mondja meg, mit tegyél, mi fontos, mi értékes, akkor sosem fogod elég jónak érezni magad, mert mindig lesz valaki, akinek „kevés” leszel. Ha megvan a saját skálád, akkor mindenkitől függetlenül értékén tudod kezelni mindazt, amit kínálsz.
Viszont meg kell találnod a „felvevőpiacot”, azokat az embereket és helyzeteket, akiknek és amikor a „portékád” kincset ér. Van, aki kedves, halk szavú, konfliktuskerülő – nagyon hasznos lehet akkor, amikor eltaposni kell a tüzet, nem olajat önteni rá. Van, aki viszont harcos típus, kinyitja a száját, nagyobbra is, mint kellene – és milyen sokat segít, amikor valamit úgy lehet hatékonyan elintézni, hogy az ember kicsit vehemensebben áll bele a helyzetbe! Vannak „sprinterek”, akik rövid távú projektekben tudnak jól teljesíteni, egy nap alatt öt ember munkáját elvégzik, de aztán hagyják őket pihenni, és vannak a „maratonisták”, akik komótosan, de évekig, évtizedekig tudnak dolgozni ugyanazon a feladaton.
Mindenkinek megvan a helye a világban, mindennek, amit adni tudsz, értéke van, mindenre létezik valahol egy vevő. Csak meg kell találni a megfelelő piacot, a megfelelő vevőt, vevőként pedig a megfelelő eladót.
Ehhez pedig odafigyelés és türelem kell. Ne a pékségben akarj cipőt venni, csak azért, mert a pékség közelebb van hozzád, mint a cipőbolt. Ne attól akarj „kéket” kapni, aki „pirosat” kínál, és ne annak akarj „zöldet” eladni, aki „sárgát” szeretne. Ez persze időigényes keresgéléssel jár „vevő” és „eladó” oldaláról egyaránt. De megéri. Mert csodálatos élmény, amikor örömmel adsz valamit, és örömmel veszi, aki kapja, és az is, amikor örülsz annak, amit kaptál, és látod a másikon, hogy ő is örül, hogy adhatta. Ezekért a „tranzakciókért” élünk, ezek viszik előre a világot.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
