Nélküle sem, vele sem
A Nő: Csaták, csaták, mindig csak a csaták! Ahogy felszáradnak a könnyek, enyhül a feszültség, és megérkezne az ellágyulás, megnyílás – máris jön a következő érzelmi „gyomron öklözés”. Nem tudunk megbeszélni semmit. A „lelkizést” utálja. A magyarázatkeresést utálja. A könnyeimet is utálja. Utálja, hogy egy szomorú, riadt nővé váltam mellette.
A Férfi: Eleinte visszabeszélt. Mindig igaza kellett, hogy legyen. Hogy az ő értékrendje érvényesüljön, és hogy az önérzete igazolást kapjon… Ma már csak összeszorított szájjal, sápadtan hallgat. Vagy csendben sír a zuhany alatt, és azt hiszi, nem veszem észre.
A Nő: Tetszett a hangja, és az illata. A stílusa, az esze, a humora és a nevetése. Ő volt az új kolléga a cégnél. Mindig is izzott köztünk a levegő, pedig külsőre nem is tetszett, mert kövér.
A Férfi: Pörgős volt, és agyas; épp a kedvenc karakterem. A nadrágos, garbós, vékony csaj, gömbölyű fenékkel.
A Nő: Eleinte imádta az alakomat. Hogy edzek. Ma már idegesíti, hogyha odafigyelek arra, hogy mit eszem. Szerintem önmagát utálja, de engem bánt.
A Férfi: Nem lehet vele enni! Mellette szörnyű látnom, hogy én mi mindent eszem össze. Ő tartja a súlyát, én meg csak hízom. Amikor alattam van ez a ragyogó nő, és a hasamtól nem látom! Nem fogom bevallani neki, hogy ez mennyire keserűvé tesz.
A Nő: Sosem szerettem, ahogy az emberekkel bánik, de ma már szinte szégyellem magam helyette. Már a barátainkon is keresztülgázol, én pedig folyamatosan kompenzálok és magyarázkodok.
A Férfi: Ha elmesélem, hogy a tárgyalásaimon odacsaptam az asztalra, vagy kiabáltam, ő összerezzen, és a hülye beosztottaim lelkén rugózik. Miért kell mindenkit megvédenie? Az én érdekeimet bezzeg nem védi meg!
A Nő: A kommunikációnk aknamező. Mindig ügyelnem kell rá, hogy mikor mit mondok, milyen szóval kezdek, és milyen témát… Ha valamilyen közös ügyünkre rákérdezek, az a válasza: erről nem akar beszélni, most nincs hozzá kedve. Ha e nélkül nem tudok mozdulni, tervezni, akkor azt mondja: tesz rá. Ha várok, várok, várok és lépek, mert muszáj, akkor „nem voltam rá tekintettel”. De ha mégis újra szóba hozom a kérdést, még mielőtt lépnék, akkor „mániásan ismételek, és gondolkozzam el azon, hogy ez normális-e”. Újra meg újra olyan helyzeteket teremt – hogy elfogy a levegőm.
Fuldoklom mellette. Hasznavehetetlen, ostoba koloncnak érzem magam. Az évek során elhittem neki, hogy semmi sincs rendben velem.
Meghúzni a határaimat – az sérti az ő határait.
Kiállni önmagamért – az ő ellene történik.
Amit tőlem elvár – és amit a világgal való kapcsolataimban éljenez – az összességében teljesíthetetlenül ambivalens. Nem tisztelem. Nem kívánom. Szeretem, de így nem tudok többé vele élni. Több kell. Intimitás, megértés, meghallgatás.
A Férfi: Nem tisztel. Nem kíván. Mindig dühös vagyok.
Nyitókép: Anka Zhuravleva
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
