„Kit anya szült, az mind csalódik végül…” Az emberismerethez egy élet is kevés
Tragikusan végződő konfliktusokat követően a híradásokban szinte mindig próbálják faggatni a tudósítók a szomszédokat. És jellemző válasz a részükről, hogy a családi dráma főszereplőit rendes embereknek ismerték meg, látszólag rendezetten, szépen éltek. Így hát döbbenettel állnak a fájdalmas események előtt. Megcsalta volna őket az emberismeretük? Vagy az ún. „rendes” embereknél is elszakadhat a cérna és követhetnek el szörnyűségeket?
Egy biztos: bármelyikünkkel előfordulhat, hogy csalódunk valakiben. És ilyenkor magunkat vonjuk kérdőre: miért nem vettük észre, hogy kivel állunk szemben? Miért nem érzékeltük az előjeleket? Magunkban is csalódunk ilyenkor, azt gondolván, hogy elégtelenre vizsgázunk emberismeretből. Pedig az emberismerethez egy élet is kevés!
Ezért érdemes is megkérdőjeleznünk magunkat, amikor azt gondoljuk: jók a csápjaink, jó a szimatunk, jó az emberismeretünk. Nincs garancia arra, hogy az az ember, akinek bizalmat szavaztunk, akinek megnyíltunk, mindig elvárható és kiszámítható módon viselkedik majd, emberséges és korrekt módon jár el velünk szemben.
Gondoljunk csak azokra a szerelmesekre, házastársakra, akik X év szövetség után szakítanak, majd ádáz ellenségként tekintenek egymásra. Némelyek a sértettségtől, a gyűlölettől, a haragtól elvakultan a végsőkig is képesek lennének elmenni, csak hogy ellehetetlenítsék a másikat. Vagy gondoljunk azokra az egyébként „jó” testvérekre, akik a szüleik elhunyta után évekig marakodnak az örökségen…ez sem ritka.
Egy-egy fájdalmas lecke megtapasztalása olyan, akár a kidurrantott lufi. A illúzióink, melyekhez kötődtünk, melyekben hittünk, szertefoszlanak. Csak a hideg, sötét, légüres tér marad: éles fájdalom, hiányérzet.
Mi is az emberismeret?
Talán úgy lehetne röviden megfogalmazni a lényegét, hogy az érzelmi intelligencia, az élettapasztalat és az önismeret elegye. Hogy mitől lesz valaki jó emberismerő? Ha ez a három fontos „összetevő” megvan benne nagyjából kiegyenlített módon.
Érzékeléseink gyakran lépre visznek bennünket. Ha például valaki előítéletes (még ha ezt maga előtt is tagadja), hajlamos arra, hogy előre legyártott sablonokban gondolkodjon az emberekről. Vagyis a sztereotípiák erősen hatnak rá. És ebből a körből meglehetősen nehéz kitörni, talán csak sorozatos pozitív tapasztalatok, saját megélések képesek oldani az előítéleteket. Nehéz belátni, hogy az emberek ragaszkodnak az előítéleteikhez, és az ezek mentén megalkotott – felszínes – igazságukhoz.
Félrevezető az is, ha felszínes megítélés alapján alkotunk véleményt, alakítunk ki antipátiát vagy szimpátiát a másik emberről. Például, ha megelégszünk azzal a megközelítéssel, hogy „minden mosolygó ember barátságos, kedves”, és nem nézünk mélyebbre. Az illető alaposabb feltérképezése, megismerése nélkül nem tűnik fel, hogy volaképpen egy mérgező vagy manipulatív személlyel állunk szemben, aki az első adandó alkalommal kimutatja a méregfogát (de már nem a mézédes mosoly formájában).
A felszín félrevezető. Lehet valaki udvarias, miközben a lénye egészét áthatja a tiszteletlenség. Hangos keziccsókolommal köszön, teátrálisan előre enged stb. Rendes embernek tűnik. De jobb, ha nem tudjuk, mi jár a fejében. (Csak igazán közeli kapcsolatokban nyilvánvaló, hogy valójában lekezelő, bántalmazó, nem tartja sokra a nőket stb.)
Ismerhetünk olyan embereket is, akik örökké bizonytalanok magukban. Így vannak kódolva, ez az alapélmény épült be a szocializáció során a személyiségükbe, és egyszerűen nem tudnak kikeveredni ebből az ördögi körből. Lehetnek sikeresek, eredményesek, kaphatnak számtalan pozitív visszajelzést, a belső bizonytalanságukra ez nem feltétlenül jelent gyógyírt. Nem kizárt, hogy önvédelmi mechanizmusként remekül kifejlesztettek egy sajátos viselkedési sémát, és a kívülállók előtt magabiztosnak, erősnek tűnnek. Csak egy szűk kör tudja, hogy mit rejt ez az olykor bicskanyitogatóan magabiztos, önérzetes kiállás. Pont az ellenkezőjét. Vajon hogyan alakítja ez az illető kapcsolatait? (Feltételezhető, hogy a munka világában, az üzleti életben sokan társulnak mellé, de a magánéletben már több nehézsége adódhat…meg merje mutatni a sebezhető, bizonytalan énjét?)
Kapcsolatokban is jó lenne az arany középutat követni az egészséges fokú énvédelem érdekében. Van abban igazság, ha valaki túlságosan megbízik másokban, az könnyen átverhető. Ugyanakkor, ha túlságosan gyanakvó, akkor mások jó szándékát is könnyen félreértelmezheti.
Gyakran a saját érzelmeinket, vágyainkat vagy félelmeinket vetítjük ki másokra.
Mitől lesz valaki jó emberismerő?
A jó emberismerő képes érzékelni, értelmezni mások érzelmeit, gesztusait és viselkedését. Nem csak a szavakra figyelnek, hanem a hanghordozásra, a testtartásra, apró gesztusokra is.
Aki empatikus, képes belehelyezni, beleélni magát a másik helyzetébe, és igyekszik megérteni, mi mozgatja, mi motiválja őt. Ez segít elkerülni a félreértéseket, esetleg tisztázni a konfliktusokat. Aki ismeri a saját erősségeit és gyengeségeit, az kevésbé hajlamos projekcióra (kivetítésre) vagy torzított megítélésre. Az önismeret segít objektívan látni másokat is.
A jó emberismerő figyelmes hallgatóság és jó megfigyelő. Az előítéleteit képes érzékelni, s arra törekszik, hogy objektívan értékelje a másikat.
Az emberismeret tapasztalat útján is formálódik; minél többféle személyiséggel találkozunk az életünk során, annál jobban fejlődik az emberismeretünk. Bizonyos idő után felismerhetünk jellemző mintákat, viselkedésformákat. És igen is tulajdoníthatunk jelentőséget annak, ha piros vészlámpa gyúl bennünk egy-egy találkozás, beszélgetés stb. során.
Egy ismerősöm mondta nemrégiben: az egyik új kollégája mindig nagyon kedves, mindig mosolyog, hihetetlenül simulékony. Tehát ezt a felszínt nézve: bájos, angyali teremtés lehet. Mire ismerősöm azt válaszolta: ő a nagyon kedves, bájolgó, hízelgő, mézes-mázas emberektől tart, mert nem érzi őszintének őket. Számára hitelesebb az a típus, aki kimértebb, távolságtartóbb, keveset beszél és nem fut felesleges tiszteletköröket… Elgondolkodtató.
Címben olvasható idézet: József Attila – Kései sirató
M. M.
Nyitókép: cottonbro studio/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
