Milyen sérelmeket cipelsz? Nem boldogít, engedd el! Megbocsátás gyakorlat
Mit jelent megbocsátani? És meg tudjuk-e tenni? Igazán megbocsátani egymásnak, nem csak úgy csinálva, mintha megtettük volna, közben pedig ragaszkodva hordozzuk vérző sebeinket. Sőt, olykor mi magunk tépegetjük fel újra és újra a gyógyuló varratokat. Mindezzel persze igazából magunkkal szúrunk ki.
A valóság az, a sérelmeinkkel tele már a padlás, a sufni, a fészer, a kamra, de már a spájz is, s még mindig nem adjunk a békejobbot. Inkább hadakozunk magunkban. Az élet pedig eltelik, a nekünk mért idő lejár, s úgy éltünk, ahogy valójában nem szerettünk volna, az élet sava-borsa pedig eltűnt, elillant valahol időközben.
A következő gyakorlat előtt valamit szögezzük le:
a megbocsátás olyan, mint egy érési folyamat. Egyszerűen nem lehet, nem szabad siettetni.
A fejlődést lehet, az érést nem. Ne keverjük a kettőt. Csakhogy vannak olyan sérelmek, amikben érzelmileg valójában már kész vagyunk a megbocsátásra, de racionálisan nem adjuk meg az engedélyt. Már rég tovább tudnánk haladni, de a kézifék be van húzva. Ezt tudjuk kiengedni a következő gyakorlat használatával. Ne képzeljünk mögé nagy trükköt, ez egy klasszikus megbocsátás-gyakorlat.
1. Vonulj félre egy kicsit, legalább két-három órát szánj rá, amikor senki sem fog rád nyitni. Tehát teremts olyan nyugodt körülményeket – kedvenc fotel, sarok, magányos zug, tea, kávé, sör, bor, gin tonic, akármi, bármi kíséretében –, ahol és amikor biztonságban, kényelmesen érzed majd magad.
2. Írj egy listát! Kinek mit nem bocsátottál még meg? Egyszerűnek tűnik, de nem az. Az egész életeden át kell(ene) gondolatban suhanni. A kritikus életszakaszoknál pedig meg-megállni. A bűn, a vétség súlya ezen a ponton nem számít. Egy barátság elárulása, egy szerelem megcsalása éppúgy kerüljön fel a lapra, mint egy uzsonna elcsenése, amit osztálytársad követett el. Az osztályfőnök megalázó kérdezése éppúgy a papírra kerülhet, mint életed veszekedése anyósoddal.
3. Három személy nagyon sokszor lemarad a listáról. Anyánk és apánk rá kell kerüljön! Ha valaki azt mondja, hogy az ő apjának vagy anyjának nincs olyan vétke, amit föl kellene írnia, akkor ez egy önálltatás és az egész gyakorlatnak nincs értelme.
Végül önmagunkat is írjuk fel. Szedjük össze: magunknak mi mindent nem bocsátottunk meg az évek alatt! Lehet szakmai, tanulmányi, párkapcsolati, ami csak eszünkbe jut.
4. A gyakorlat kiegészítéseként akár csoportokat, közösségeket is írhatunk újdonsült listánkra. Mindannyiunk életében akadnak sztorik, történetek, helyzetek, amikor 2-3 személy bántott meg, mikroközösségünk játszott ki, vagy csoportok rontottak ránk szó szoros, vagy szimbolikus értelmében.
5. Ezen a ponton lesz szükséges szusszannunk kicsit és kortyolnunk mellettünk lévő kedvenc italunkból. A legnehezebb rész ugyanis most következik. A listán egyesével haladunk végig. Mivel szobánk magányában vagyunk, fontos, hogy hangosan mondjuk ki! „Kedves Oszkár, megbocsátok neked, amiért akkor ezt és ezt tetted velem.” Vagy: „Drága anyu, lehet, nem is sejted, mennyi haragudtam, amit ott 6 évesen tettél velem, de megbocsátok neked ennyi év távlatából.”
Ne lepődjünk meg, ha több esetben is elérzékenyülünk, vagy akár komoly zokogásban törünk ki. Ez természetes, része a megkezdett folyamatnak. (Megjegyzés: Ha a listán lévő személyek bármelyike meghalt már, ettől még elvégezhető a gyakorlat. A magyar mondás, mi szerint halottról vagy jót, vagy semmit, egy félrefordítás eredménye. Ha az eredeti latin szöveget vesszük alapul, akkor kiderül, a helyes fordítás ez lenne: halottról vagy jól, (vagyis igazat), vagy semmit. Milyen nagy különbség! Figyeljünk erre!)
6. Mindig van kivétel. Ki az, akinél elakadt a szavunk. Egyszerűen nem tudtuk-tudjuk kimondani. Nincs senki a szobában, mégsem vagyunk képesek kimondani a megbocsátás mondatát. Ekkor tudhatjuk, ezzel a helyzettel és személlyel még dolgunk van. A megbocsátás érési, felejtési folyamata, még nem tart itt. Nála több időre és érzelmi hatásra van még szükségünk. Ha ellenben valakinek meg tudunk bocsátani, akkor a gyakorlat révén valójában tudatos szintre emeljük, ami megtörtént már bennünk az évek múlásával.
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
