Hova tűntél, Szerelem?
Olvasónk levele
Már csak a múlton ábrándozom. Felidézem magamban a régi szép emlékeket, amikor még fiatal házasként olyan sokat nevettünk, viccelődtünk, és minden percét élveztük önfeledt életünknek. Aztán sóhajtozom nagyokat:
hova tűntél, lángoló Szerelem?
Igaz, hogy eltelt húsz év, de nem maradhattál volna? Mi késztettünk arra, hogy elhagyj minket? Persze, ki ne ismerné, hogy magával sodorja az embert a mindennapok heves hulláma, a monoton hétköznapok, de ha te, Szerelem ott lennél, és tárt karokkal várnál haza, úgy érezném, hogy mindennek értelme van.
Félek. Félek, ha a gyerekek kirepülnek, csak ülünk majd egymással szemben, és ismeretlen ismerősként nézünk majd egymás szemébe. Változtunk. Nem volt könnyű életünk. Sokat csalódtunk egymásban, komoly megrázkódtatások, veszteségek értek minket. De az a szikra, ami régen megvolt bennünk, talán most is tovább vihetne az úton. Ha még létezik. És amennyiben mindketten ezt akarjuk.
Ijesztő a gondolat, hogy már nem úgy vagyunk egymásnak, mint régen. Mellettem vagy, mégsem érezlek. Nem tudlak már az enyémnek. És ilyenkor csak sírok – persze sosem előtted. Megérintesz, vagy megölelsz, de a lelkem nem érzi a közelség melegségét. Próbálok róla beszélni neked, de nem érted, vagy nem akarod érteni. Pedig tudom és látom, néha te is vívódsz. Fáj mindkettőnknek a köztünk levő távolság. Pedig oly sok mindent próbáltunk már, hogy jobb legyen. Már csak erőlködésnek érzem.
Hiányzol, mégis elérhetetlen lettél.
Húználak magamhoz, de közben sír a lelkem, hogy már nem látlak igazán. Már nem vagyunk igaz barátok és társak úgy, mint régen. Valami elveszett útközben. Vajon megtaláljuk még?
Visszatérsz még hozzánk Szerelem, vagy hagyjunk távozni? Tudom, hogy nélküled oly sivár az élet… De most így is az. Nincs rosszabb az egy helyben topogásnál vagy a közönynél. És mi jelenleg sodródunk a tehetetlenséggel, miközben saját harcainkat vívjuk, és birkózunk újra és újra, hogy sikerülni fog.
De tényleg sikerülni fog? Lesznek még önfeledt boldog napjaink? Kinyílik még közöttünk újra az őszinteség és feltétel nélküli bizalom kapuja? Vagy lehet, hogy soha nem is tartoztunk össze? Annyira akartuk mindketten a boldogságot, hogy közben észre sem vettük, hogy szinte mindenben mások vagyunk.
A különbözőségek aztán előjöttek a sok-sok év alatt, és egyre nehezebben megy a tolerancia. Kifulladtunk…
Nehéz ez az út, de szeretnék rajta úgy végigmenni, hogy a végén azt érezzem, igazán kiteljesedett életet éltem, és boldog voltam azzal, akihez igazán tartozom.
Szívesen látnék most előre néhány évet…
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
