„Egy kis depresszióra lehet majd számítani, anyuka.” Kisimult, mosolygós tündér helyett: nő három gyerekkel

Tóth Éva vagyok. 42 éves. Van három gyerekem. És nem voltam szülés után depressziós.

Megvan az a jelenet a természetfilmekből, amikor a dögevők messziről megérzik a legyengült kafferbivaly szagát? Szegény jószág lemarad a csordától, egyre nehezebben vonszolja magát, próbál elbújni a bozótban, de reménye sem lehet nyugalomra, pihenésre, hogy kicsit összeszedje magát, mert a hiénák egyre közelebb merészkednek, már bele-bele kapnak a még élő állat húsába, közben megjelennek a keselyűk is…

Elsőszülöttemet vártam, már le-le maradoztam a csordától, egyre nehezebben vonszoltam magam, és legszívesebben csendben, egyedül meghúzódtam volna a vackomon, hogy egy kicsit megpihenjek. De a ragadozók megérezték az anyatej szagát a levegőben, és körém gyűltek.

A védőnő csapott le először. Hogy az nagyon nincs rendben, hogy én ilyen vígan vagyok, de majd szülés után megnézhetem magam, hogy mi vár rám, mert egy újszülöttel nem csak játék és mese az élet. Egy újszülött kiszárad, mert nem lesz elég tejem, ha mégis, akkor allergiás lesz rá a gyerek, hasfájós lesz, lázgörcsei lesznek, a fogzás rettenetesen megviseli majd (az újszülöttet???), figyelemzavaros lesz, lemarad a mozgásfejlődésben, ekcéma, himlő, skarlát, rubeola, pestis. Vérhas, tüdőbaj. Mi bizonytalan szülők leszünk, az első gyerekkel úgyse tud senki bánni, túlféltjük, elrontjuk, elkényeztetjük, a férjem elidegenedik majd tőlem, érthető hát, hogy én meg depressziós leszek.

A második a szülésznő volt. A választott szülésznőm. Rögtön a szülés másnapján. Hogy ne ijedjek meg, amit most érzek, az a depresszió (én, laikusként azt mondtam volna, hogy a sebeim fájnak), de ez természetes, ezen mindenki átesik, ne is törődjek vele, elmúlik majd. (Mert a depresszió az olyan, hogy csak úgy huss, elillan, mint hajnali pára a réteken, főleg, ha nem foglalkozunk vele.)

Hazainduláskor jött elbúcsúzni az orvosom: – Egy kis depresszióra lehet majd számítani, anyuka, főleg így, császár után.

Gyerekorvos: – Úgy látom, anyuka nem is depressziós. Nem baj, ha az. Én azt szoktam mondani ez is gyerekbetegség, csak át kell esni rajta.

Hathetes kontrollon az orvos magánrendelőjében a recepciós: – A depresszió megvolt már?

Az, hogy mit sulykol a hivatalos krédó, és milyen ostobán, erőszakosan csinálja, nem különösebben érintett meg. Lepergett rólam. De a közvetlen környezetemtől már nehezebben viseltem.

Nagyanyám: – De jó látni, hogy mosolyogsz legalább. Nem azért mondom, de a szomszédban is most született kisunoka, az az anyuka úgy elhagyta magát szülés után, mint aki depressziós. Jaj, csak nehogy te is az legyél! Mi nem voltunk depressziósak szülés után, akkor nem olyan világ volt, de most már ilyen is van, hát csak vigyázz. (Vegyek fel pulóvert?)

Anyám legalább nem mondott semmit, de ugrásra készen leste, hogy ha beüt a krach, ő azonnal szolgálatba helyezhesse magát.

Apám tartotta a távolságot az egész témától, eh, asszonyi bolondéria, jobb ebből kimaradni.

Annak ellenére, hogy mindenki próbálta belém beszélni a szülés utáni depressziót (találkoztam olyan véleménnyel is, hogy minden nő depressziós szülés után, csak nem mindenki vállalja fel; az én tagadásom hátterében nyilván az áll, hogy még nem állok készen a coming outra), én jól megvoltam ezzel a megváltozott helyzettel, amivel az újszülöttes lét jár. Éldegéltünk a magunk módján, voltak jobb napjaink és rosszabbak, a gyermek egészséges volt, nőtt, ha nem tudtuk kitalálni, mit akar, ordítozott, ha jó kedve volt mosolygott, néha már arra is rájött, hogy ha álmos, akkor nem az orrát kell dörzsölnie egyre dühösebben, hanem el kell aludnia. A háztartás persze úszott, én úgy éreztem, soha nincs időm semmire és nem tudok a feladataim végére érni, fáradt voltam, kialvatlan, kimerült. A párom valószínűleg azt érezte, nekem semmi nem elég, nem ér elég korán haza a munkából, nem segít eleget, nem elég megértő, türelmes, együttérző. Úgy gondoltam, ez egy ilyen időszak, és biztos voltam benne, hogy majd vége lesz. És énekelgettem magamban: „Már megint ez a depresszió / Ilyenek a lányok / Már megint ez a lehangoló hangulat / Három menyét arat a part alatt / Ilyenek a lányok…”

Aztán egy verőfényes tavaszi napon, amikor valami miatt nem voltam maradéktalanul elégedett, hamvas, rózsás és mosolygós, a párom is beállt a kórusba:

– Szerintem depressziós vagy.

És ezzel átszakadt a gát. Valahányszor hangot mertem adni annak, hogy nem vagyok folyamatosan boldog és elégedett mindennel és mindenkivel, vannak vágyaim, szükségleteim, elvárásaim, csalódott vagyok, bosszús, szomorú, kimerült, tanácstalan, egyedül érzem magam, segítséget kértem, vagy egyszerűen nem mosolyogtam talpig pasztellben, rögtön elhangzott az ítélet: depresszió. Mindenki csak azt várta tőlem, hogy de szép, de jó, de nagyszerű! Természetesen mosolyogva. Őszinte mosollyal. A cinikus mosoly is a depresszió jele volt. Minden más esetben a szülés utáni depresszió falról pattantam vissza.

Egy idő után felbukkantak a magyarázatok és a megoldási javaslatok is. Azért vagyok depressziós, mert nem járok el sehová. Menjek vásárolgatni, sétáljak, nézelődjek, üljek be egy kávézóba, kapcsolódjak ki… Attól majd kisimulok és mosolygós tündérré változok. (Mert a depresszió az olyan. Elmúlik magától, lásd fent, vagy ha mégsem, egy kis shopping, egy kis kávé, és huss! Volt – nincs.) Fel nem tudtam fogni, miért kellene egy plázában mászkálnom fel-alá, amikor semmi kedvem hozzá, ráadásul hulla fáradt vagyok. Nem új ruhákra vágytam, hanem hogy a meglévők összehajtogatva bekerüljenek a szekrénybe. Ezt el is mondtam. Válaszul mit kaptam? Buksisimogatás (=kis butám!), elnéző, lesajnáló mosoly, és: depressziós vagy.

Néhány hét alatt belátta a környezetem, reménytelen eset (és persze depressziós) vagyok, ez abból is látszik, hogy nem akarok plázázni. Újabb ötlettel álltak hát elő. Menjek masszázsra. (Mert a depresszió olyan, mint az izomgörcs. Egy ügyes kezű masszőr egy óra alatt eltűnteti.) 24 órából 20 órán át valaki volt a személyes teremben, általában szoros emberfogásban, és a puha, nyálas kis kezeivel kaparászott. Ha nem vágytam masszázsra, az csak azért lehetett, mert depressziós voltam.

Néhány, akkor végtelenül hosszúnak tűnő hónap kellett hozzá, hogy a gyermek ne kizárólag az anyatejes táplálásban és a bőrkontaktusban lelje örömét. Ahogy gyógyultak a sebek, megerősödtem, lekopott rólam az újszülött és a tej szaga, úgy maradt el a – nem létező – szülés utáni depresszióm iránti érdeklődés is. Amióta nincs folyton a közelemben egy csecsemő, senkinek eszébe sem jut, hogy depressziós vagyok. És amikor hangot adok annak, hogy nem vagyok felhőtlenül boldog és elégedett mindennel és mindenkivel, vannak vágyaim, szükségleteim, elvárásaim, csalódott vagyok, bosszús, szomorú, kimerült, tanácstalan, egyedül érzem magam, segítséget kérek, vagy egyszerűen nem mosolygok talpig pasztellben, senkinek nem mondja, hogy depressziós vagyok.

Ui: A második szülés után alig érdekelt egy-két embert, hogy depressziós vagyok -e. Ugyanazok, akik korábban 100 százalékos biztonsággal diagnosztizálták nálam ránézésre a szülés utáni depressziót, most elintéztek annyival, szintén ránézésre: Persze hogy nem vagy depressziós, az elsőnél se voltál. És én énekelgettem magamban: „Azt csinálok, amit én akarok / Szabad vagyok és nem sírok utánad / Azt csinálok, amit én akarok / Boldog vagyok, hogy többé sose látlak én…”

Ui2: A harmadik szülés után senkit nem érdekelt, hogy depressziós vagyok-e. Valahányszor hangot adtam annak, hogy nem vagyok felhőtlenül boldog és elégedett mindennel és mindenkivel, vannak vágyaim, szükségleteim, elvárásaim, csalódott vagyok, bosszús, szomorú, kimerült, tanácstalan, egyedül érzem magam, segítséget kértem, vagy egyszerűen nem mosolyogtam talpig pasztellben, jobb esetben vállvonogatást kaptam, #minekmentoda, #minekszültannyit, #milyenanyazilyen, rosszabb esetben kaján összemosolygásokat a hátam mögött. Én meg énekelgettem magamban, hogy „Húzd az igát, ez a dolgod! / Húzd az igát, ameddig bírod! / Húzd barom, húzd barom, húzd!”

Írta: Tóth Éva, coach

Nyitókép: Gustavo Fring

Korábbi cikkünk a szerzőtől

Tóth Éva

Coach

Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)