Határesetek a szexuális erőszakban, avagy „Let’s talk about yes!”

Érdekes új sorozat indult a szexuális erőszakról, ami nagyon érzékletesen és alaposan körbejárja a visszaélések elég széles skáláját, köztük azokat is, amelyek határesetnek számítanak. Ennek kapcsán két szociológust kérdeztünk. A sorozatot nemcsak a téma teszi figyelemre méltóvá, hanem az a körülmény is, hogy a forgatókönyvíró és a főszereplő személye ugyanaz, aki a saját élményeit írta meg, illetve játssza el.

Nagyon rosszul is elsülhetett volna egy ilyen konstelláció, de Michaela Coel valóban tehetségesnek bizonyult, képes távolságot tartani, nem fél megmutatni önmagát, nemcsak a megalázott, de még a kínos, nevetséges önmagát sem. Így lényegében véve elég hiteles képet kapunk arról a nagyvárosi huszonéves közegről, ahová nem igazán szeretnénk elengedni a lányunkat, és aminek kapcsán örülünk, hogy sérülés nélkül megúsztuk annak idején, valami isteni szerencse folytán.

A ghánai szülőktől származó Coelt költőként és zenészként fedezték fel, majd a színpadon bizonyította tehetségét, mígnem elkezdett filmekben szerepelni és közben forgatókönyveket is írni. Elismerték Laurence Olivier-díjjal, feltűnt többek közt a Black Mirror című, tabudöntögető sorozatban, ő írta a Rágógumit is, ami színműként debütált, majd tévére vitték: 2016-ban két BAFTA-díjban (British Academy of Film and Television Arts) is részesült érte, a Legjobb női főszereplőnek járó elismerést kapta vígjáték kategóriában, illetve a Legjobb felfedezett tehetségnek járó díjat, íróként.

A Rágógumi második évadának írásakor lett szexuális erőszak áldozata, egy szórakozóhelyen bedrogozták, és másnap, a bevillanó képek során jött rá, mi történt vele. Ezt a folyamatot nagyon szépen ábrázolja a film, elmegy a rendőrségre, azt gondolja, valaki mást támadhattak meg, ezért szeretne bejelentést tenni: katartikus pillanatban ismeri el önmagának, hogy ő volt az áldozat.

Két és fél év alatt írta meg a történetet (addig csak ezen dolgozott íróként), nyilatkozata szerint az írás a gyógyulás része volt, ennek ellenére objektíven és változtatás nélkül mutatja be az eseményeket, miközben a sorozat alaposan körüljárja a témát a mellékszereplők történetein keresztül. A szexuális visszaélés különböző formáiként sokszor olyan határesetek kerülnek elő, amelyekben a jog szerint nem egyértelmű, hogy szexuális erőszak történt-e vagy sem. De trauma mégis van, hiszen visszaéltek az áldozattal, kihasználták, megalázták. Mindez a feldolgozásról is szól, Coel azt reméli, hogy a sorozatból megértik az érintettek: meg kell bocsátaniuk maguknak azért, mert „nem elég hangosan” mondtak nemet.

S persze, mindezért a sorozat egy kicsit a vészhelyzetek érzékletes tárháza is, a szereplők hiába állapítják meg rendre, hogy a buliban vigyázni szeretnének egymásra, számos esetben hagyják el a helyszínt külön-külön, többször fogadnak el idegenektől italt és drogot stb. Egyáltalán nem tekintenek minden férfira úgy, mint egy potenciális erőszaktevőre: a helyzetek jól mutatják, mennyire értelmetlen érvelés a miért ment oda, miért szállt be a kocsiba és miért vett fel miniszoknyát stb. Nem lehet elégszer hangoztatni, a bűntett az elkövető felelőssége, senki másé: a körülményeké sem.

A történet lényegében véve azt a pillanatot járja körül különböző helyzetekben, amikor ellopják valakitől a döntés lehetőségét azzal kapcsolatban, hogy akarja-e pontosan azt, ami történik, vagy sem. Mindegy, hogyan történik ez, droggal, pszichikai ráhatással, érzelmi zsarolással, hazugsággal, átveréssel, ha nincs szabad döntés, az szexuális visszaélés.

 

– Kérdés, hogy milyen értelemben beszélünk határesetekről. Lehet például határeset az, amikor a jog határmezsgyéjén járunk, miközben morális értelemben véve visszaélésnek érezzük a helyzetet – mondja Winkler Zsuzsanna, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesület önkéntese, aki eredetileg szociológus végzettségű, 2015 óta fogadja a hívásokat a Segélyvonalon, két éven át a szervezet elnökségi tagja is volt.

– A magyar joggyakorlatban nincs egy áldozatközpontú eszköztár, ami segítene behatárolni azt, ha valakit nem fegyverrel vagy fizikai erőszakkal, hanem például hatalmi pozícióból vagy pszichikai ráhatással kényszerítenek arra, hogy szexuális aktusban vegyen részt. A magyar jog ezt szexuális kényszerítésnek nevezi, de lényegében véve a bírón múlik, mit ért alatta. Viszont vannak már olyan törvények is Európában, amelyek szerint az a nemi erőszak, ha az áldozat konkrétan nem egyezett bele az aktusba. Nem csak arról van szó, hogy esetleg nemet mondott és ezt a másik nem vette figyelembe, hanem arról, hogy nem mondott igent.

Egyelőre – az Amnesty International 2018-as felmérése szerint – Európában 31 országból csak kilenc rendelkezik olyan törvényekkel, amelyek a nemi erőszakot a beleegyezés hiánya alapján határozzák meg, nem a fenyegetés megléte mentén azonosítják be. Erről bővebben itt lehet olvasni >>

– Például vegyük azt az esetet, hogy egy egy fiú elkezd duzzogni, mert nem fekszik le vele a kamasz barátnője. Addig nyomasztja, manipulálja, például azt mondja, hogyha szereti a lány, akkor ezt megteszi neki, amíg beadja a derekát. Könnyen előfordulhat, hogy a lány ezt traumaként éli meg, hiszen valaki úgy használta a testét, hogy ő azt nem akarta.

Fontos lenne megtanítani a felnövekvő generációnak többek között azt, hogy nem kölcsönös szexuális aktus az, amiben a másik hezitál, bizonytalan. Nem is feltétlen a beleegyezést kell figyelembe venni, hanem azt, hogy a másik aktívan és folyamatosan részt vesz-e az eseményekben.

Ha valaki csak eltűri, hogy szexelnek vele, az nincs rendben, akkor csak tárgyként használták – szögezi le Winkler Zsuzsanna. Ezzel a tudatosító prevenciós munkával foglalkoznak a Patent egyesület Turn me on / Kapcsolódj be fiataloknak szóló felvilágosító órái.

Nem az a lényeg, hogy „megengedje” a lány, hanem az, hogy akarja, és a párkapcsolatnak sem része a szexhez való mindenkori jog. Ilyen értelemben, ha valaki az események kellős közepén gondolja meg magát vagy fogalmazza meg az elutasítást, akkor a férfinak nem „türtőztetnie” kell magát, hanem ez egy olyan körülmény, ami eleve nem teszi lehetővé a folytatást, mert a normális szexuális együttlétben mindkét félben vágy van. Ha az egyikben nincs, az már nem szexuális együttlét, hanem erőszak, és ez ilyen egyszerű, bármilyenek is a körülmények.

A legtöbb szexuális erőszakot ugyanis nem idegenek követik el sötét sikátorokban, hanem barátok, ismerősök, idősebb családi barátok, rokonok, tanárok, ezekben a helyzetekben a kényszerítés olyan tág fogalom, amibe lehet, az események előtt két évvel elhangzottak tartoznak bele.

Gregor Anikó szociológus Giczi Johannával együtt jegyzi „Az erőszaktevő hibája, de…” c. tanulmányt, amely egy ELTE-n végzett kutatás eredménye az ominózus, médiában is sokat emlegetett gólyatáborban történtek kapcsán. A cél annak felmérése volt, hogy az ország legnagyobb, állami fenntartású egyetemén milyen attitűdjeik vannak a diákoknak a nemek közötti egyenlőséggel, a szexizmussal, a nemi erőszak-mítoszokkal kapcsolatban. Lényegében véve azt elemezték, hogy a lányok és fiúk miként vélekednek a konkrét esetről.

A sztereotípiák vagy nemi erőszak-mítoszok közé tartozik az áldozathibáztatás, miszerint az áldozat ittassága, kihívó öltözködése, felelőtlen viselkedése járult hozzá az áldozattá váláshoz, továbbá a nemi erőszak elkövetőjének felmentése is ilyen mítosz az ittassága vagy más szer alatt álló befolyásoltsága okán, de ilyen az a vélekedés is, hogy az áldozat érzelmileg labilis, aki megbánta a szexet. Ez utóbbi felfogás azt a véleményt is takarja, hogy a nemi erőszak egyfajta fegyver a nők kezében, amivel bármikor visszaélhetnek a férfiakkal szemben.

A tanulmány szépen rávilágít arra, mennyire gyakori az áldozathibáztatás.

Annyira, hogy még ebben a cikkben is nagyon könnyű átcsúszni erre az oldalra: abban a pillanatban ugyanis, ha az ember megpróbál egy elkerülő stratégiát felállítani, akár potenciális áldozatként, akár egy potenciális áldozat szülőjeként, vagy bárhogyan is, de jó szándékkal megpróbálja összefoglalni, hogyan lehetne elkerülni ezeket a helyzeteket, ezzel lényegében véve az áldozathibáztatók oldalára áll. Abban az esetben ugyanis, ha el lehet ezt kerülni, az áldozat hibája, hogy nem tette meg.

Márpedig ha egy nő meztelenül és bedrogozva kiáll az utcára, az sem jogosít fel senkit arra, hogy bántsa, az az elkövető döntése és felelőssége.

– A mítoszok észrevétlenül legitimmé és elfogadhatóvá teszik a különböző visszaélési helyzeteket, hiszen relativizálják, viszonylagossá teszik. Vagy normalizálják, mint az a vélekedés, hogy egy gólyatáborban, ahol mindenki matt részeg, persze, hogy megtörténik ilyesmi, kvázi erre számítani lehet. Elítélik az elkövetőt, de mindig van utána egy „de”, ami arról szól, hogy mi mindent tett vagy nem tett meg az áldozat, amivel ezt elkerülhette volna – mondja Gregor Anikó.

A szociológus szerint ezek a hiedelmek teljes mértékben individualizálják is az eseteket, az egyéni cselekvési térbe helyezik, az egyén felelősségeként láttatják, holott ezek társadalmi problémák, a nemi egyenlőtlenség következményei. Az ilyen esetekben mindig a lányok szemszögéből elemezzük az eseményeket, az egész megközelítés az áldozatra fókuszál, róla beszélünk, nem az elkövetőről, legfeljebb csak akkor, ha híres. Ebben az esetben is csak akkor hiszünk az áldozatnak, ha legalább hárman jelentkeznek. A prostitúció kapcsán is mindig a nőket ítéljük el, az ebben résztvevő férfiakról szó sem esik. A morális kinyilatkoztatások mindig a nőkre fókuszálnak, és ez teljesen leleplezi a társadalmi egyenlőtlenséget.

– Természetesen nem abból kell kiindulni, hogy minden férfi erőszaktevő, hanem abból, hogy a társadalom hatalmas teret nyújt a férfiak számára az említett határesetek elkövetésére, függetlenül attól, hogy ezt kihasználják-e vagy sem. Mi azt vizsgáljuk, mik azok a diskurzusok, amelyek feljogosítják őket, hogy bizonyos körülmények között úgy érezhetik, ez most belefér. Ennek része az is, hogy egy gyerek lekurvázhatja a másikat az osztályban, mert az nem akar vele járni, vagy egy Tinder-randi után egy férfi számon kérheti, ha mégsem lesz szex – így Gregor Anikó.

Ha pedig nincs bizalom az intézményekben, vagy nincs intézményes kivizsgálása és elbírálta ezeknek az eseményeknek, akkor a média lesz a bíráskodás tere, itt állnak fel az önjelölt ügyészek, bírák és védőügyvédek. Ez nyilvánvalóan nem vezet korrekt eljáráshoz, nem biztos, hogy fény derül az igazságra, és az áldozat is veszíthet rajta.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

5 + 18 =

hirdetés