Esti szép: versterápia a Facebookon. Nő a tükörben. Beszélgetés Bóta Tímea pszichológussal
Megint egy jó dolog, ami a virtuális térből nőtte ki magát. Mi, a Nő a tükörben Facebook profil követői, arra lettünk figyelmesek, hogy az oldal házigazdája, Bóta Tímea pszichológus Esti szép címmel minden nap kitesz egy verset, amit hangulatos képpel, fotóval is illusztrál. Többnyire kortárs verset, sokszor haikut. Ha az ember átfutja, időnként elfogja az érzés: róla szól, neki üzen épp akkor, és épp ott az a néhány sor.
A Nő a tükörben Facebook oldal profilképe. A kép forrása: Fortepan
A versekkel sokszor így van ez. Megtalálnak, odatalálnak, és csakis a kellő pillanatban. Ha nyitott a lélek, ha épp van bent valami, ami megbékélésre, feldolgozásra, feloldásra vár, ahhoz remek segítség lehet. Nem feltétlenül fájdalom, szomorúság, de gyakran az. És egyszeriben elfog minket az érzés: ez az! Pont így érzek, pont ezt érzem én is! Eldédelgetjük bent a képet, a hangulatot, az érzéseket és talán máris jobb egy kicsit.
Amikor Timi meghirdette az első személyes versterápiás csoportot, azonnal jelentkeztem. Hogy milyen volt? Mielőtt elárulom, jöjjön egy rövid beszélgetés az indulásról, az első benyomásokról és tapasztalatokról a kezdeményezés kitalálójával, Bóta Tímea pszichológussal.
Bóta Tímea
– Az Esti szép sorozatod követőiről írtad: „Mintha kinyitottam volna egy hatalmas, kétszárnyú faajtót, és jönnének a szépen lassan, méltósággal a hölgyek és urak, színes nagy ruhákban, legyezőkkel, mosolyogva, beszélgetve. Van terasz, a nap süt, jönnek a hűsítők is mindjárt.” Ki ne akarna csatlakozni egy ilyen invitálásra? Hihetetlen népszerű lett rövid idő alatt a Nő a tükörben oldal Esti szép nevű kezdeményezése. Minek tulajdonítod ezt a nagy érdeklődést?
– Igazából én is meglepődtem. Ugyan évek óta minden este posztolok egy – többnyire kortárs – verset Esti szép címmel, de többre sokáig nem gondoltam. Pszichológus vagyok, úgy néztem ezekre az esti versekre, mint önismereti lehetőségekre – valaki olvas egy verset, az elindít benne valamit, ami továbbsegíti, megállítja, kérdezi, választ ad neki. Néha felvillant a kommentekben egy pillanatra a verset olvasó fájdalma, öröme, sorsa, arca – általában finoman, diszkréten, pont annyira, amennyire ezt a virtuális térben még biztonsággal meg lehet tenni. Hogy érdemes lehetne kilépni e keretek közül, akkor tudatosult, amikor láttam: sokan feliratkoztak az oldal még nem létező eseményeire, hogy majd időben kapjanak értesítést. Borzongató érzés, hogy hamarabb volt meg az igény erre, mint bennem a szándék. Hogy várták, legyen valami. Lassan tizenöt éve vezetek csoportokat – adta magát egy olyan önismereti csoport, aminek eszköze maga a vers.
– Milyen hagyományai vannak a módszernek? Mennyiben terápia a vers, a versolvasás és a versírás?
– Az irodalomterápia – biblioterápia – tulajdonképpen irodalmi szövegek általi gyógyítás, aminek gyökereit már az ókorban is megtalálhatjuk. Ilyenkor úgy tekintünk a szövegekre, mint lehetőségre, amivel kívülről nézhetünk rá a saját problémáinkra, vagy éppen olyan nézőpontokat vehetünk fel, amit magunktól soha. A műveken keresztül szavaink lesznek a megfogalmazhatatlanra, kimondhatatlanra. Nem véletlen, hogy az alkalmazási területe rendkívül széles – kórházakban, pszichiátriai betegeknél, börtönökben, gyerekeknél és persze egészséges felnőtteknél is lehet alkalmazni megfelelő fókusszal, céllal, és szöveggel. A vers, más irodalmi szöveghez hasonlóan, tökéletes út önmagunkhoz. Én azért szeretem, mert – legalábbis időben – könnyebben lehet dolgozni egy olyan szöveggel, amelyik rövid, sűrű, nem igényel előzetes készülést, hanem az ittésmost-ban éri el a befogadót és indít(hat) el valamit. A feltételes mód nekem azt jelenti, hogy megadjuk az esélyét ennek – de elfogadjuk, azt is ha nem.
– Hogyan működik” egy ilyen csoport?
– Másfél órában nyolc-tíz idegen egy vers kapcsán találkozik. Mivel a nyolc-tíz embernél legalább ugyanennyi sors, történet van, amikor a versre nézünk, ezek felvillannak egy pillanatra. Mindenki látja a versben a magáét – miközben megérez valamit a másik(é)ból is. A tapasztalatom az, hogy az ilyen csoportokon a résztvevők sokat adnak egymásnak egy-egy mondattal, kérdéssel, gesztussal. Mintha a verseket egymásba csomagolva kapnák.
– Mit várhat az, aki csatlakozik? Kiknek javaslod? Kik találnak ide?
– Egyelőre nyitott csoportokat indítok, ami azt jelenti, hogy bárki, bármikor becsatlakozhat, akár egy akár több alkalomra. Ez praktikusan nézve azzal jár, hogy a csoporttagok többnyire ismeretlenek egymás számára, kapnak másfél órát egymás életéből, aztán ki erre, ki arra. Ha kialakul az igény, hogy induljon egy zárt csoport, állandó tagokkal, meghatározott alkalmas folyamattal, majd indul az is. Még nem tartok itt. Kinek javasolom? Akinek igénye van arra, hogy foglalkozzon magával. Annak, aki szereti a verseket. Annak, aki kíváncsi másokra. Annak, aki kíváncsi magára. Annak, aki szeretne kilépni a komfortzónájából. Annak, aki keres valamit, valakit – magát.
– Ránézve az Esti szép verseire egy kicsit melankolikus hangulatúnak tűnnek. Vagy ellenkezőleg: a versekhez akkor nyúlunk, amikor belül valami nincs rendben? Amikor ott mutatkozik valamilyen megoldatlanság, probléma?
– A vers jó projekciós felület – a bennünk lévő örömnek, bánatnak egyaránt. Az öröm megosztása könnyebb – nem azzal növünk fel, hogy ne mosolyogj, azt viszont, hogy ne sírj, ne szomorkodj sokszor halljuk. Pedig minden érzés alanyi jogon jön az életünkbe, és keresi a megnyilvánulási lehetőségeit. A bennünk lévő szomorú hangulatok, fájdalmak bábája lehet egy jó vers – segít, hogy megszülessen, és akár felsírjunk…
Az életünk nem jó vagy rossz, boldog vagy szomorú, hanem finoman hangolt, akár egymásnak ellentmondó érzelmekkel is teli, de főleg egyedi és megismételhetetlen, és pont ezzel az egyediséggel nézünk a versekre. Bár láthatunk egy magunkéhoz hasonló világot, a színek, a kontrasztok mindig mások. Erre jó példa, hogy ugyanaz a részlet egy versből hogyan lehet végtelenül szomorú valakinek, míg ugyanez reménykeltő a másiknak. A saját történet által.
– Túl az első alkalmon: milyenek a tapasztatok? Mennyiben teljesedtek be a reményeid, elképzeléseid? Mennyiben lett más?
– Nagyon vártam, azzal az izgalommal, ahogy az ember valami jót vár. Szakmai szempontból az történt, amire készültem, úgy, ahogy szerettem volna. Jó érzés volt látni, személyesen megismerni azokat, akiket csak egy Facebook profil alapján érzékeltem addig. Élmény volt, hogy milyen finoman, szépen működtették a verset és magukat a résztvevők. Pedig ez elég nehéz műfaj – adni magunkból úgy, hogy a biztonságérzetünk megmaradjon, és befogadni a másikból azt, ami minket tovább segít.
– Téged személyesen mi indított erre az útra? Miért épp a versek?
– Hát, bontogatom az összefüggéseket még, hogy a kisdobosos versmondóversenyes, ügyes magyaros, „Radnótival egy napon születtem”-es büszkeségemből hogy jött ez. De jött, és örülök neki, évek óta örülök neki.
– Milyen jövőkép körvonalazódik az Esti szép körül?
– Úgy tűnik, az alakítja saját magát. Meglátom, mit tervez velem.
***
Pontosan ilyen volt az a bizonyos első versterápiás csoportfoglalkozás, amilyennek a fentiekből is kitűnik: természetes, szeretetteli, gazdag és érdekes. Nem mellesleg pedig abszolút profi. Néhány ember, akik a versek – és Bóta Timi – hívószavára egy helyiségben találkoztak, másfél órában kicsit kitárulkoztak, adtak, kérdeztek, elvettek, megosztottak, majd távoztak. Mindenki a maga dolga felé. A versek útjai ugyanis kifürkészhetetlenek.
Ritka szerencsés ember vagyok; hivatásom van és vele egy küzdelmes, de szépséges örömteli munkám: gerincferdüléses gyermekeket és felnőtteket kísérek, segítek. A helyemen vagyok, abban a világban, amit egy kicsit én is teremtettem. De ezen a világon túl is van élet, sőt! A filmek, könyvek, és más impulzusok nyomán arról írok az Életszépítők Magazinnak, amit szeretnék mindebből megmutatni.