Mit lehet csinálni egy munkahelyen? Miféle zűrt okozhat, ha valaki nem tudja szeretni a munkáját?

Az előző cikkben arról volt szó, hogy a munka életünk része, s meg kell találnunk benne az örömöt. Ha ez az öröm nincs meg, abból baj lesz, vagy odabent, a lelkünkben, ami azután testi szinten is megjelenik betegségek formájában, vagy odakint, s ezt a bajt mi magunk generáljuk.

Miféle zűrt okozhat, ha valaki nem tudja szeretni a munkáját, ha nem érdekli, ha egyáltalán nem azért jár be a munkahelyére, hogy ott dolgozzon?

Még nem volt olyan régen a „létező szocializmus”, amelynek volt egy olyan „vívmánya”, amit úgy hívtak: KMK. Ez a közveszélyes munkakerülés rövidítése, és börtönbüntetés járt érte. Mindenkinek kellett, hogy legyen munkahelye, s ott köteles volt munkaidőben megjelenni, és ott tartózkodni a munkaidő végéig. Más kérdés, hogy ez nem minden esetben jelentett értelmes tevékenységet. Sokszor nem is volt mit csinálni – de a szabály az szabály, a dolgozó legyen ott, és kész. Az embernek így is, úgy is elment a napja, s a gyorsan pergő évtizedek alatt rengetegen éltek le egy életet úgy, hogy a közelébe sem kerültek az értelmes és hasznos munka örömének.

Ez a létezés-minőség alattomosan tovább él. Meg kell felelni bizonyos társadalmi előírásoknak, na meg nem árt némi pénzt is keresni, az ember tehát keres egy állást, ahol „áll”, nem bántják, hogy munkanélküli, fizetést is kap, aztán persze vagy csinál valami hasznosat, vagy nem. A baj gyökere ott van, hogy nem érdekli a munka. Nem csak az, ahol „áll”, hanem úgy általában. Ilyenkor jön az az érzés, hogy ha beütne a lottóötös, a felmondását is postán küldené el.

Ha nincs egy jó hobbija, vagy bármilyen szenvedélye, az ember azt sem tudja, milyen érzés lelkesedni valamiért. Így aztán hogyan is tudna érdeklődni bármilyen tevékenység iránt? Emellett sikeres agymosáson esik át, ha a környezete is hasonlóképpen működik: mire felnő, megtanulja, hogy a munka az úgy rossz, ahogy van.

Erre egy gyerekkori példa: hatodik osztályban kezdtünk el fizikát tanulni. Az első tanítási napon az osztálytársaim nagy része már húzta az orrát, hogy „fúj, fizika, az milyen pocsék mááááár!”. Pedig még egy percnyi fizikaórában sem volt része senkinek, csak ugye hallották a felsőbb évesek jajveszékelését, és eleve úgy álltak hozzá, hogy a fizikaóra az nyilván egy merő borzalom. Nos, pontosan ez a tömeges hozzáállás a munkához is.

Ami érdekes, hogy ha az ember egy kicsit megmerül a munkanélküliség állapotában (és nem kap mellé egy izmos lottónyereményt), akkor jaj, nagyon is akar „dolgozni”. Aztán sikeresen aláír egy munkaszerződést, és máris átkapcsol „kibekkelő” üzemmódba: oké, bemegyek a munkahelyemre, és kihúzom valahogy estig, de vigyázok, hogy azért olyan túl sok mindent ne csináljak…

Ám az időt valamivel csak el kell ütni.

S mivel emberünk tulajdonképpen végtelenül frusztrált a helyzete miatt, sok jót nem várhatunk tőle. Ez a kényszerű időtöltés az egyik oka annak, hogy sokan egymás furkálásával, magán- és pénzügyi életük firtatásával, pletykálással, intrikával töltik ki a munkaidőt.

Nincs az ilyen ember életének semmilyen olyan felülete, ahol a tevékenységből nyert örömöt megismerhetné. Otthon sem csinál semmit, a tévénézés nem igazi tevékenység. Amit mégis megtesz, arról idejekorán megtanulta, mint a fizikaóráról, hogy az „fúj”. Házimunka? Utálatos! Fűnyírás? Maga a pokol! Felfúrni egy polcot a falra? Na ne, hát mi vagyok én?!

Ennek a „posztszocialista” jellemtorzításnak van még egy lecsapódása, ami régebben is megvolt, ám az utóbbi időben tömegessé vált. Munkaundoros emberünk ugyanis szépen összecsomagol, és elindul külföldre…

Ezzel folytatjuk a következő részben.

 

Előző írásunk

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

egy × 2 =

hirdetés