„Minden erőszak alapja a másik hibáztatására épülő gondolkodásmód.” Az érző, értő kommunikációról
„A szemet szemét elv az egész világot vakká teszi.” (Mahatma Gandhi)
Vázoljunk fel egy idillikus képet.
Felismerve, hogy nyílt, egyenes, őszinte, érző kommunikáció nélkül nemigen tudunk boldogulni egymással és/vagy egymás mellett, tökélyre fejlesztjük a kommunikációs képességeinket.
Nem értünk félre szavakat, mondatokat, soha nem agyalunk rövidebb, hosszabb ideig mások mondandójának értelmezésével és lényegével, mert minden tiszta, átlátható és egyértelmű. Nem érzünk bizonytalanságot sem, mert soha senki nem tart bennünket bizonytalanságban a kimondott vagy épp a ki nem mondott gondolatai által.
Tiszta lapok vagyunk egymás számára, és igyekszünk ezt a tisztaságot őrizni, vigyázunk egymásra. Nem bombázzuk személyeskedő, lekezelő, sértő, félreérthető mondatokkal egymást, érző módon nyilvánulunk meg, nem pusztán elvárva, hanem annak biztos tudatában, hogy mások is így állnak hozzánk.
Ugye milyen szép lenne így a világ? A világ így is szép – mondhatjuk -, de igen messze vagyunk attól, hogy ezt az idillikus képet a sajátunknak – a beszélt emberi nyelvnek – érezzük.
Lépten nyomon képesek vagyunk egymás életét megkeseríteni érzéketlen megnyilvánulásainkkal, értelmetlen szurkapiszkákkal, pletykával, titkokkal, elhallgatásokkal, mellébeszélésekkel, hazugságokkal. A kommunikációs csapdahelyzetek tárháza szinte kimeríthetetlen.
Furcsának tűnhet még mindezek fényében is, hogy az erőszakmentes kommunikációt tanítani kell, vagy legalábbis megértetni, képessé tenni arra az embereket, hogy a (szövevényes) kapcsolatainkban akár így is működhetünk. Erőszakmentesen. Az erőszakhoz jellemzően a hangos, leuraló, elnyomó agresszivitást társítjuk, noha erőszakosnak csendesen is lehet lenni, léteznek ugyanis kifinomultabb, árnyaltabb módjai is a manipulációnak, a dominanciának.
Hogyan léphetnénk az erőszakmentes kommunikáció útjára – merülhet fel joggal -, amikor folyton folyvást leuraló, erőszakos kommunikáció fültanúi, szemlélői, olvasói vagy épp elszenvedői vagyunk… Elég csak belenézni pár percre a közösségi médiafelületeken hagyott kommentekbe. Elég ritkán „találkozunk” értő és érző kommunikátorokkal, sokkal többen vannak a megmondóemberek, az ítélkezők, megszokottá vált, már-már elfogadott séma a trágár, durva adok-kapok; ma már inkább csak az udvarias megnyilvánulásokra kapjuk fel a fejünket… A 2010 után született Alfa-generáció és a de már az őket megelőző Z-generáció tagjai is ebbe nőttek és szoktak bele. Elég álságos tőlük elvárni ilyen minta, szocializáció mellett, hogy kedvesek, illedelmesek legyenek, idegenekkel is…
Az erőszakmentes kommunikáció útjára ugyan ráterelgethetünk másokat (ha tudunk rájuk hatni valamiképpen), de a legjobb, ha saját magunkkal kezdjük az ún. „tréninget”. Mi miként nyilvánulunk meg kommunikációs helyzetekben? Mi jellemzi a kommunikációnkat általában?
Rambala Éva, az erőszakmentes kommunikáció egyik ismert képviselője írja könyvében, hogy
„minden erőszak alapja a másik hibáztatására épülő gondolkodásmód, és az, hogy a másik ember sebezhetőségét nem veszem észre.”
Érdemes elgondolkodni azon, vajon, mi is a hibáztatók (népes) táborába tartozunk? Van, aki a hárítást, a hibáztatást mesteri szintre fejleszti, és teljesen helyénvalónak tartja mindazt, amit kommunikáció címén elkövet. Egy ismerősöm például képes volt egy agyvérzésen frissen átesett beteg fejére olvasni a kórház intenzív osztályán, hogy a stroke-ot saját magának köszönheti, kvázi szégyellje magát, hogy ilyen helyzetbe hozta a szeretteit a súlyos betegségével… Ha ennél a példánál maradok, nem tudok egyetérteni Rambala Éva azon gondolatával, hogy „minden ember számára örömet okoz empátiával adni és elfogadni, az életet szolgálni, illetve önmaga és a másik jóllétéhez hozzájárulni”.
Lássuk be, vannak sajátosan működő emberek, akik az érzelmi intelligencia, és az empátia (vagyis beleérző képesség) terén erős kihívásokkal küzdenek. Őket – vélhetően – elég nehéz lehet rávezetni az erőszakmentes kommunikáció gyakorlására. Saját magukról kevesen képesek belátni, hogy erőszakosan kommunikálnak…érdekeiken nehezen látnak túl, ez pedig nagyra növeszti a dominanciaigényüket.
Margaret Millart idézve: „a legtöbb párbeszéd valójában monológ, fültanú jelenlétében előadva”.
Miben érhető tetten az erőszakos kommunikáció? Mi a gyökere? Egyszerűen megfogalmazva: erőszak, amikor nem a szeretetből fakad a megnyilvánulásom. Erőszak, amikor nem szeretetből cselekszem.
Erőszakmentesség, amikor egyformán fontos számomra minden érintett jólléte.
Milyen megnyilvánulások jelzik kommunikációban, kapcsolatban, hogy hiányzik a másik iránti empátia? A teljesség igénye nélkül:
- Morális ítéletek
- Kritizálás
- Összehasonlítgatás
- Címkézés
- A „megérdemelte” koncepciója
- A felelősség elkerülése
- A követelés, büntetés, megjutalmazás
- Az érvénytelenítő kommunikációs fordulatok (megértelek, DE…; igazad lehet, DE…)
- Kioktatás
- Licitálás („ez semmi, ha tudnád, velem mi történt…”)
- A lezárást sürgető fordulatok („ne keseregj!”, “lesz ez még jobb is!”)
- Tématerelés (saját helyzetre, érzésre)
Aki szeretné az erőszakmentes kommunikáció mibenlétébe beleásni magát, jó alapozóként használhatja Rambala Éva könyvét. Az erőszakmentes kommunikációs modell Marshall Rosenberg amerikai klinikai pszichológus nevéhez fűződik. A módszer célja, hogy az emberek nagyobb együttérzéssel és világosabban, kevesebb félreértéssel tudjanak kommunikálni egymással, és lehetőség szerint nyertes-nyertes viszonyt hozzanak létre. Az erőszakmentes kommunikációnak két fókusza van: az egyik az empátia, vagyis a másikra való együttérző odafigyelés, a másik pedig az őszinte önkifejezés.
Nyitókép: Alena Darmel/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
