Az anyavárás kilenc hónapja

Emlékezem. Foganásom pillanatától kezdve emlékezem. Nem képekben, hanem sejtszinten. Zsiger szinten. Hangulatok, rezdülések, érzelmek járnak át, ahogy anyát is. Az ő része vagyok. Egy vagyok vele. A szó minden értelmében egyek vagyunk. Mindent átad magából.

Kérés nélkül táplál, amije van, megosztja velem, a bőséget is, de a hiányt is.
Mindent megérzek. Érzem, ha szeretettel vár, de azt is, ha elutasít. Önértékelésem alapjai már itt, a magzatkoromban meghatározódnak.

Számomra az anyaméh a tejjel, mézzel folyó Kánaán. Nem kell erőfeszítést tennem semmiért, van oxigén, van táplálék, óvott, védett közegben vagyok. Ha anya jól van önmagával, jól van apámmal, jól van a testével és jól van velem – akkor számomra jó dolog a létezés.

Ahol lakom, az nem egy csendes, ingerszegény, világtól elzárt hely…
Mindent érzékelek.

Fülem első kezdeményei mikroszkóp alatt már akkor is látszanak, mikor még be sem ágyazódtam az anyaméhbe. Pedig ekkor még nem vagyok 1 centi sem. A fülem még a szívem előtt megkezdi működését, és 14 hetesen már hallom a közvetlen környezetemet, vagyis a magzatvíz loccsanását. Hallom a tágabb környezetemet, vagyis anya testének hangjait. Hallom a szívverését, hallom, ha korog a nyomra, és ahogy ereiben pulzálva suhan a vér. Hallom, ha csuklik, ha tüsszent, ha köhög és hallom azt is, ha beszél.

A 24. héttől érzékelem a külső zajokat is. Felismerem anya hangját, és apáét is. Szeretem, ha beszélnek hozzám, és ha énekelnek. Szívesen hallgatok velük együtt zenét. Ha ez túl hangos, hunyorgok és ráncolom a homlokom. A hirtelen zajra összerándulok és ugrom egyet. Az utolsó bent töltött hónapok alatt ráhangolódom az anyanyelvem dallamára, anyám hangszínére, hanghordozására. A 38. hétre már felismerem a gyakran hallott zenéket, emlékszem rájuk, örülök nekik.

Létezésem 12. hete körül már tudok nyelni, 13 hetesen kifejlett ízlelő bimbóim vannak. Magzatvizet iszom és kedvem szerint beszívom az orromba is. Olyan ez számomra, mint egy légző gyakorlat. Érzem a magzatvíz zamatát, anya elfogyasztott ételeit kóstolgatom általa. A 14. héttől egyre mozgékonyabbá válok és amíg van bőven helyem, ki is használom. Pörgök, forgok, bukfencezem, úszkálok faltól falig. Érzékszerveim közül a látásom fejlődik a legkevésbé, mivel nem sok fény jut be hozzám. A 14. héttől csukott szemhéjaim ellenére is érzékelem a világosat és sötétet.

Amikor anyám próbálja velem „felvenni a kapcsolatot”, mindig boldogan válaszolok, mert rengeteg előnyöm lesz ebből később. Magabiztosabb leszek, és jobb problémamegoldó. Könnyebben fogok tanulni és nem lesz gond a kötődési képességemmel sem.

Apró testem hormonszintje már ekkor elárulja, hogy mikor félek, mikor érzek fájdalmat, mikor örülök, és hogy mikor haragszom. Sokat alszom és rendszeresem álmodom is, amiről a gyors szemmozgásom árulkodik. Ahogy az idő előre haladtával szűkül a tér körülöttem, beillesztem fejem a medencebemenetbe, és várok…

Az első méh-összehúzódásokkal minden megváltozik.

A nyomás fokozódik körülöttem, egyre lejjebb préselődöm a szülőcsatornában. Kétségbeesem, mert esélyét sem látom a menekülésnek. Hatalmas külső és belső nyomás nehezedik rám. Azt érzem, hogy beszorultam! Csapdában vagyok! Ahogy telik az idő, elhatalmasodik rajtam a halálfélelem.
Aztán meglátom, hogy merre is menekülhetnék és elementáris küzdelem indul. A burok közben megreped és elfolyik a magzatvíz…

A történésekben nem vagyok egyedül, anya is velem van. Együttműködünk, együtt csináljuk. Én dugóhúzószerűen haladok előre, ő pedig engedi és tűri. Szerencsére bőven van még rajtam magzatmáz, amely csúszóssá és sikamlóssá teszi a bőrömet. A nyomás, a súrlódás ennek ellenére nagyon nagy. Semmi nem számít. Megyek előre, mert várnak, bátorítanak, és mert nyitva a kapu. Nem érzek fájdalmat, mert az adrenalin szintem az egekben van.

mother-164584_640Végül kiérkezem. Vége a nyomásnak, van levegő, és anya mellkasán megpihenek. A köldökzsinór még továbbra is táplál, éltet… Megnyugtató a türelem, hogy kapok időt, amíg a tüdőm hozzászokik az első, saját lélegzetvételekhez. Melegben vagyok itt is, mint bent… Sejtelmes félhomályban vagyok itt is, mint bent… Jólesik a tapintat, jól esik, hogy figyelnek rám, hogy figyelembe veszik az igényeimet.

Rengeteg érintésre van szükségem. Megkapom, és ettől megnyugszom, lecsillapodom, bár a magas adrenalin szint miatt még óráig nem tudok aludni. Érdemes volt küzdeni. Mivel anya boldog, a küzdelem számomra is értelmet nyer.

Születésem alapélmény, amit ekkor megéltem, tapasztaltam, bármikor, bárhol visszaköszönhet az életem során.

„Amikor még benne voltam anyuban, nem tudtam, hogy kívülről is anyu van.” Hallgatom, ahogy beszél hozzám. Nem értem, de a hangja ismerős, megnyugtató és ez most mindennél fontosabb. Érzem a bőrét a bőrömön, érzem az illatát. Biztonságban vagyok. Ahogy fekszem a mellkasán, hallom a szívverését. Hónapokig erre aludtam el, most sincs ez másképp.

Kilenc hónapig vártam rá. Végre megérkezett anya.

kezek_ujszulott_virag

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

öt − négy =

hirdetés