Örökké hálás leszek, hogy a pár napos kisfiam nem lett félárva! Egy anyuka, akinek a császármentés majdnem az életébe került

A napokban adtuk közre olvasónk írását, amelyben a kisfia születésének történetét meséli el. Ebben az írásban még nem esett szó a váratlan császármetszés következményeiről. Íme, a folytatás!

Az első rész itt olvasható

Ádám csütörtökön született, így protokoll szerint kedden mehettünk haza. Számoltam vissza az órákat, alig aludtam, fájdalmak gyötörtek. Féltem, hogy nem tudom ellátni a kisfiamat – alig tudtam felülni, így inkább le se feküdtem. Ráadásul lezárták az osztályt, a párom nem látogathatott. Magas volt a vérnyomásom, ezért folyton azt kérdezték: a terhességem alatt nem volt magas? A hazautazás napjának reggelén is magas volt. Kiengedtek. Csodaként éltem meg: végre otthon, hármasban, nyugalomban. Két nap múlva volt esedékes a varratszedés.

Fájt a vádlim. Sebaj, elmúlik! Elmúlt. Egy héttel később alig tudtam mozogni, pár lépés után elfogyott a levegőm. Vártam a hétvégét, remélve, hogy rendbe jövök. Szombaton már egy jót sétáltunk. Vasárnap viszont megint levegőért kapkodtam. Elájultam. Nem emlékszem arra a pár méterre a konyhától az előszobáig… A párom ébresztett fel.

Sokk.

– Hol a fiam?!

Zokogok. Ádám a kiságyban alszik.

– Mi van, ha épp a kezemben tartom?!

– Hívjunk mentőt!

– Nem akarom! Hadd zuhanyozzak le, jobb lesz!

Megint szédülök, le kell ülnöm. Hívom barátnőmet, a párom a tesóját. Nem tudunk racionálisan gondolkodni.

– Mentőt azonnal! – mondják.

Hívjuk. Jönnek. Ők már sejtik, hogy nagy a baj. Ádám, apa velem tart. Kórház. CT, azonnal, nem várunk labort.

Megvan a CT, a diagnózis: pulmonális embolia

(A pulmonalis embolia valamely tüdőartéria odasodródó embolus általi elzáródását jelenti. Az esetek 90 százalékában az embolia a v. cava inferior területéről ered, a láb- vagy medencevénák thrombosisából, a szerk.)

Ádám éhes, engedik, hogy szoptassam. A szülészet nem vesz vissza, máshol nem lehetünk együtt. El akarják apasztani a tejem gyógyszerrel! Nem hagyom. Szereznek tápszert. A párom fél, de nem engedem, hogy Ádám a kórházban maradjon. Hazamennek. Én a kardiológiára. 

2. nap

Reggel.

– Mozoghatok – mondják -, csak ne lógassam a lábam.

Háromszor kérdezek vissza: mozoghatok? Biztos? Vérröggel a szívemben?

– Egyek nyugodtan – mondják.

– Biztos? És ha műteni kell?!

Ultrahang. Nagy a baj. Ha oldani próbálják a rögöt, a méhem miatt elvérezhetek. Ha várunk, bármelyik pillanatban továbbvándorolhat a rög…

– Biztos, hogy mozoghatok? – kérdezgetem.

A nővér és az orvos szerint igen. Telefonálás, rohangálás. Vinnének Pestre. Pest nem vállal. Legyen egy másik kórház, az sincs messze. Ott sem vállalnak. Akkor maradjak, átvinnének az intenzívre. Ott sem kellek. Senki se akarja rontani a statisztikáját egy halott kismamával.

Harmadik kórház. Ha szereznek helikoptert, mehetek! A mentők nem hagynak mozogni, legfeljebb a fejemet emelhetem. Eddig miért hagytak mozogni?! Értetlenség az arcokon. Úton a kórház felé helikopteren. Folyamatosan kísérleteznek a vénámmal, már a 30. szúráson is túl vagyunk.

Szerencsém van, a legjobb helyre kerültem. Intenzív osztály, hihetetlen megértés és figyelem. Moccanni sem engednek, megkapom a telefonom, bár szabályellenes, de értik, hogy van egy kéthetes fiam, akit csak így láthatok. Védőnőt hívnak, segít, hogy ne apadjon el a tejem, ne gyulladjon be a mellem. Senkinek eszébe sem jut elapasztani szándékosan…

Elkezdenek felkészíteni a műtétre. A nővér nagyon kedves, de őszinte.

– Iszonyatos lesz az ébredés, ha lesz… – mondja.

Jön az orvos, átveszi a szót. Órák óta megy a dilemmázás a fejem felett – valaki mindig nézi a monitort, most először őszinte aggodalmat látok az arcokon. Nem magukért, a statisztikáért, értem, a fiatal kismamáért.

– Túl nagy a kockázat, várunk. Amíg nincs közvetlen életveszély, nem műtenek. Ne mozduljak, pihenjek, maradjak nyugodt!

Nyugodt vagyok. Ádám jól van. Intéztem az otthoni segítséget, megoldják. Tökéletes minden életjelem. 

3. nap

Már nem úgy néz rám mindenki, mint egy félholtra. Elmúlt az életveszély.

4. nap

Kardiológia, őrző. Mindenki figyel, kedves. Nagyon vérzek a rengeteg vérhígítótól, hívnak nőgyógyászt, mozgatni nem mernek, csak amennyit muszáj. Az itteni UH nem erre van kitalálva, de a doki megvizsgál. Biztos, ami biztos, jöhet egy kis oxitocin. Hogyan kell beadni?! Mennek a telefonok, majdnem megkapom a fenekembe, de szólok, hogy azt infúzióba szokás… Ezen már nevetünk, hiába, ez nem szülészet.

Fogadhatok látogatót. Van egy kétágyas szoba. Ki lehetne fertőtleníteni. És igen, vannak még emberek az egészségügyben, akik segíteni akarnak, akikbe szorult empátia, akiknek a beteg számít – és ez nem pénzkérdés.

5. nap

Kaptunk egy kifertőtlenített, saját fürdős szobát, délután már mellettem van a teljesen kimerült apuka és a tápszerrel megkínzott, szorulásos babám, aki végre ismét szopizhat. Szinte egész nap szopizna… Apa alszik 5 nap után először. Ádám egész nap kézben, de éjjelre már le lehet tenni. Felülhetek egyedül!

8. nap

Egy hét után felállhatok. Rendben leszek, de még egy hétig a kórházban kell maradnom. Együtt vagyunk, most már kibírom. Vizit, gyógytorna, szúrások reggel-este, gyógyszer, Ádám vagy szopizik vagy nyűgös. Nagyon mennénk már, engednének is, de csak a lakóhelyem szerint illetékes kórházba. Oda soha! Hogy megint elvegyék a fiam? Hogy elapadjon a tejem? Maradunk. Kialkudjuk a pénteki távozást. Itthoni injekciók, háziorvosi kontroll.

12. nap

Túl vagyunk a nehezén. Egy óriási traumán. Sok idő kell a feldolgozásához.

***

Eltelt egy év, és most is azt tudom mondani, hogy túl vagyunk a nehezén, de még nem mindenen. Hogy mi mentett meg? Az anyai ösztön. Az, hogy csak a fiamra és a szoptatásra gondoltam. Meggyőződésem, hogy ezért nem ingadozott a vérnyomásom, az oxigénszintem. És persze néhány csodás orvos és nővér! Akik értenek a szakmájukhoz és tudják, hogy az anyai ösztönökben érdemes bízni. Akiknek a beteg is számít. Akiknek örökké hálás leszek, hogy a fiam nem félárva.

Mindez nem történt volna meg, ha az első kórházban is elvégzik a dolgukat az orvosok, az ápolók… Az ominózus mondatot amíg élek, nem felejtem el:

– Nincs kapacitás arra, hogy ennyit vajúdjon!

Az a pár plusz óra, amit az orvosnak még esetleg ébren kellett volna töltenie, majdnem az életembe került.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizennégy + 6 =

hirdetés