Ki akarom végre húzni a gyufát! Ha kimarad a kamaszkori lázadás…
Istvánnak a vita és a kötözködés volt a lételeme. Állította, amit korábban megcáfolt; megcáfolta, amit korábban állított, irracionálisan neki ment bármilyen ügynek, témának, ötletnek, még akkor is, ha ezzel maga alatt vágta a fát.
Visszatérő álma volt, hogy üldözik, de mielőtt utolérték volna, rendszerint felébredt. A találkozásaink alatti időszakban történt meg, hogy az álomban megfordult, az üldözői arcába nézett, hogy megkérdezze, mit akarnak. Azok viszont csak a vállukat vonogatták… Ahogy István is csak a vállát vonogatta, ha kézbe akartuk venni valamelyik megfogalmazott problémáját.
A harmadik találkozónk után már egyértelműen azt éreztem, hogy vitatkozni jár hozzám. Bár hozott néhány témát, amin állítólag dolgozni szeretett volna – de ezekből szinte rögtön ki is hátrált; mindennel lepattantam róla.
„Az a problémám, hogy nem kívánom a szexet a párommal.”
„Mégis kívánom a szexet a párommal, csak a vitatkozásaink után vagyok kevésbé lelkes.”
„Gyereket szeretnénk, de félek az apaságtól.”
„Nincs is még itt az ideje a gyerekvállalásnak – nem is félek, és tudom, hogy klassz apa leszek.”
”Túl sokat vállalok a munkámban.”
„Imádom túlvállalni magam – szeretem a kihívásokat!”
”Gondot okoz, hogy otthon én vagyok a domináns.”
„Áááá, nincs ezzel semmi gond, a párom szereti, ha én irányítok.”
Olyan volt, mint egy vitaverseny résztvevője, aki bármelyik oldalt képes teljes mellbedobással képviselni, ha végszavaz neki valaki a túloldalról. Egy rövid ideig bőszített, belefeszültem a helyzetbe, de aztán „hátradőltem” és csak figyeltem, hogy mi is lehet István valódi célja. Mert nem mindig arra kanyarodik az önismereti munka, amit a hozzám forduló problémaként megfogalmaz. Lehetnek olyan tudat alatti – így tehát fel nem ismert, szavakba nem öntött – témák, amik gyógyulni akarnak.
István olyan volt, mintha csak az ellenállással tudta volna meghatározni önmagát. És (ahogy utólag ő maga is bevallotta!) azt várta, hogy mikor telik be nálam a pohár – hogy mikor lesz belőle elegem. De nem lett…
Kiderült, hogy korábban már számtalan önismereti munkáról „utáltatta ki magát” az elviselhetetlen kötözködése miatt. A konfliktusok forrása mindenhol az volt, hogy megkérdőjelezte a szakember hitelességét, fogást keresve rajta nekitámadt, bomlasztotta a csoportot, szabotálta a munkát. István valójában úgy viselkedett, mint egy lázadó kamasz, aki megriad a saját beszólásainak merészségétől, közben alig várja, hogy helyretegyék, majd megöleljék.
Ha kamaszkorban elmarad a lázadás, az visszaüt.
Rosszkor, rossz időben, nem megfelelő módon, és nem megfelelő dolgok ellen fogunk lázadni. Csinálhatunk csak simán hülyét magunkból – ez az egyszerűbb ügy –, de tönkretehetjük vele a párkapcsolatunkat, a gyerekeinket, vagy a szakmai karrierünket is.
Fontos tehát a kamaszkorban megélt krízis, mert ebből születik meg az önmagunkkal való azonosság élménye. A kamasz úgy keresi önmagát, hogy lázad, extrán kritikus, világfájdalma van, és idealista. Ez a második születés kora, amikor egy önálló személyiség jön a világra. A korábban aranyos gyerek bezárkózik, nem akar semmiről sem beszélni, szinte ölni tud a tekintetével, szemtelen, és folyton csak vitatkozik. Vekerdy Tamás szerint a kamaszra ki lehetne táblázni, hogy „átépítés miatt átmenetileg zárva”.
Ha kamaszkorunkban elmarad a lázadás, akkor nem tudunk megküzdeni a meggyőződéseinkért és döntéseinkért. Ezért később akár az egész életünket is leélhetjük úgy, hogy valójában nem tudjuk, hogy kik vagyunk. És ha nincs saját képünk a világról, minden attól függ, hogy épp hova csapódunk, ki az, aki irányít bennünket. Pedig ez az élet a miénk. Az összes előnyével és jutalmával, hátrányával és büntetésével.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.