„Sosem akartalak téged!” Amikor a párkapcsolati kudarc áldozata a gyerek. Kriszti története
Kriszti nem akarta magát hibásnak, gyengének, selejtesnek tartani, amiért ismét nem maradt velük a baba. Próbált nem beleveszni annak a találgatásába, hogy ez miért történt. A korábbi önismereti munkáinkból már volt egy hasznos tanácsa önmagának: hogy az elfogadást gyakorolja, ne a változtatást. És ne akarjon annyira megdolgozni mindenért. De mégsem tudta elengedni az érzést, hogy van még valami tudattalan terhe, és ezért nem tudta kihordani ezt a kisbabát sem.
Kriszti elvitte egy pszichodráma csoportba a kérdését: hogy
„mi az, amit a szüleitől kapva, vagy ő helyettük cipel?”
A játéka nagyon intenzív érzéseket hozott felszínre, másoknak is sokat adó tanulsággal, ezért megengedte, hogy elmeséljem, mi történt vele azon a csoportmunkán.
A pszichodráma attól különleges, hogy a résztvevők nem csak elmesélik a problémáikat, hanem át is élik azt. A többi résztvevő segítségével meg lehet jeleníteni az érzelmeket, azok „arcot és hangot kaphatnak”. Az ember életének fontos, meghatározó szereplőivel azt is lehetséges itt „megbeszélni” ami a valóságban sokszor csak belső monológ, vagy parttalan vita maradna. Aki már vett részt ilyen önismereti munkán, az tudja, hogy bár fájdalmas, de végtelenül sokat segít. A múltat ugyan nem fogja átírni, de az ahhoz kapcsolódó érzelmeket igen.
Kriszti játékának első percében kiderült, hogy kiskori önmagát cipelte. A benne élő sérült kislányt a csípőjébe kapaszkodva ábrázolta – érezte; őt húzta-vonta maga után, miközben haladni szeretett volna a maga útján, de így nem tudott szinte még lépni sem. A „kicsi Krisztit” a régi fájdalmak, félések béklyóztak meg. Nem engedték felállni sem…
Ahhoz, hogy felnőttként, a jelenben megvédhesse és meggyógyíthassa a benne élő gyermeket, Krisztinek ki kellett kiabálnia és elfájnia mindazt, amit kiskorában nem tehetett meg. Hogy az édesanyja őt tekintette a párkapcsolati kudarca élő jelképének, hogy sosem szerette, sosem simogatta, hogy elvárásokkal és megfeleltetéssel terhelte, hogy ütötte és büntette őt…
Először nem ment neki. Simogatni és megérteni akarta az édesanyját, de az süket volt a kérlelő szavakra. Kriszti lefagyott. Az anyját játszó csoporttagtól élethűen hallhatta vissza anyja egykori szavait: „sosem akartalak téged!” „Csalódást okoztál nekem!”, de most sem volt képes tenni ellene.
Nem tudta felidézni, hogy az anyját alakító lány elé mikor hoztak be egy hatalmas szivacsot a többiek… Ő csak állt az „anyja” előtt, aki újra, meg újra elmondta a keserű szavakat. Kriszti tehetetlen volt, aztán már sírt, miközben a „Kicsi” kérlelte, hogy „Hallgattasd el! Tedd meg értem!”
Emlékei szerint valahogy minden csoporttag a kántáló anyjává vált. És mondták, és fröcskölték és haragudtak rá, közben az apját játszó résztvevő a távolból azt hajtogatta, hogy ő nem tehet semmiről, hisz őt is bántja a világ.
És ez ment, és ment, és ment, és ment, Kriszti pedig ott állt, és zokogott, és tehetetlen volt. Nyújtotta a karját az édesanyja felé, hogy engedje magát megsimogatni, megvigasztalni, lássa meg őt, hallgassa meg, és szeretgesse meg végre! A játékban Kriszti jó ideig képtelen volt kiabálni „az édesanyjával”, de végül azért bele-bele kezdett… Sikerült kipréselni magából, hogy „Elég! Hagyd abba! Ne bánts már tovább!” De nem ért el vele semmit. Készült az egészet feladni, mikor meghallotta a Kicsi Kriszti hangját, hogy „Értem tedd meg! Értem meg kell tenned!” Ez segített neki ráébredni arra, hogy amíg önmagáért nem erős, hogy amíg kiskori önmagát hordozza, addig nem fog elbírni egy saját gyermeket.
És ekkor Kriszti már kiabált, és kiabált, és ütötte a szivacsot, ami mögül az anyját alakító csoport ontotta rá a haragját és fájdalmát…
És aztán vége lett. Elhallgattak a hangok.
A düh és fájdalom elcsitulása után Kriszti „beszélhetett” a szüleivel, majd választhatott magának egy Ideális Édesanyát, aki az ölébe vette és mindent kimondott neki, amit hallani vágyott.
Az azóta eltelt időszakban Krisztinek számtalan helyről „kell” újra meg újra megtapasztalnia és elfogadnia, hogy szeretik, mert szerethető. Ez komoly hangsúlyt kapott ez az életében. Ő is szereti végre önmagát. Vár, teszi a dolgát, testileg és lelkileg gyógyul, erősödik, és hiszi, hogy nagyon jó anyukája lesz majd a gyermekeinek. Tudja, hogy jöhet még veszteség, de már nem retteg tőle.
A történet végére hagytam Judith Viorst versét, amely hidegrázósan mesél ugyanarról az érzelmi közegről, amelyben Krisztinek fel kellett nőnie.
„Képet festettem – zöld eget – s mutattam anyámnak,
Csinos, mondta rá, azt hiszem.
Festettem hát másikat, számba fogott ecsettel,
Nézd anya, megy kéz nélkül is. Mire ő:
Azt hiszem, méltányolná, aki tudja,
Hogyan csináltad, s akit érdekel a festészet, mert
Engemet nem.
Eljátszottam a szólót Gounod Klarinétversenyében
A buffalói filharmonikusokkal. Anyám is meghallgatta,
Csinos, mondta rá, azt hiszem.
Erre eljátszottam a bostoni szimfonikusokkal
Hanyatt fekve, lábujjaimmal.
Nézd anya, megy kéz nélkül is. Mire ő:
Azt hiszem, méltányolná, aki tudja,
Hogyan csináltad, s akit érdekel a zene, mert
Engemet nem.
Mandulafelfújtat csináltam, és anyám elé tettem.
Csinos, mondta rá, azt hiszem.
Csináltam még egyet, de a szájammal fújtam fel,
S a könyökömmel tettem eléje
Nézd anya, megy kéz nélkül is. Mire ő:
Azt hiszem, méltányolná, aki tudja,
Hogyan csináltad, s akit érdekel az evés, mert
Engemet nem.
Erre fertőtlenítettem a csuklómat, amputáltam és
Eldobtam két kezemet, bementem anyához,
De mielőtt mondhattam volna, hogy
„nézd anya, megy kéz nélkül is”, ő így szólt:
Itt ez a kék gyerekkesztyű, neked vettem,
Próbáld fel, nem nagy-e.”
Lejegyezte: Bíró Rita
Nyitókép: Pavel Danilyuk/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
