Megbocsátás vagy elfogadás? Melyik a helyes? Elengedés gyakorlat
Időnként szükségünk van arra, hogy kiselejtezzük a dolgainkat fizikálisan, ahogy lelki, érzelmi szinten is célszerű ezzel foglalkozni. Léteznek olyan módszerek, melyek segítenek elengedi régi sérelmeket, fájdalmakat. Szeretnék veletek megosztani egy olyan gyakorlatot, amely támogathatja az elengedést. Előtte azonban nézzük meg, mivel tesszük sok esetben egyenlővé az elengedést.
Mit jelent, ha az elengedést megbocsátásként értelmezzük?
Ezzel a párhuzammal találkozom a leggyakrabban, azonban a megbocsátás korántsem jelenti az elengedést, sokkal inkább felfüggeszti azt. Megrekeszt. Amikor megbocsátunk valakinek – bár bizonyos kultúrkörben magasztosan és felemelően hat -, a másik fölé helyezzük magunkat. Azt gondoljuk, hogy az, ami bennünket mozgatott, több-jobb-fontosabb-sürgősebb-érthetőbb-elfogadhatóbb stb., mint az, ami a másik viselkedését irányította. Mi vagyunk a sértett fél, mi voltunk azok, akiket bántottak, nekünk kell megbocsátanunk. Az, hogy a másikkal mi történt, nem fontos, nem is kell a számításokba, vagy nehezen tudjuk őt számításba venni.
Azonban, ha abból indulunk ki, hogy szükségletrendszereink (fizikai és érzelmi síkon egyaránt) túlélésünk támogatása érdekében alakult ki, nagyon is fontos, hogy számoljunk a másikkal és sorra vegyük az alábbi kérdéseket.
Mi volt az ő motivációja?
Mire vágyott?
Milyen szükséglete elégült vagy éppen nem elégült ki az adott szituációban?
Mit próbált meg elkerülni?
Vajon milyen hozott mintája volt a cselekvésre?
Vegyünk egy példát! Ha egy édesanya depressziós, nem képes a gyermek számára az egészséges (agyi) fejlődéséhez szükséges jelzéseket leadni (elegendő figyelem, gondoskodás stb.). Nem képes érzelmi kommunikációra, a gyermekek azonban a korai években kizárólag az érzelmi kommunikáció jeleiből olvasnak.
Ha egy gyermek ilyen környezetből érkezik az életbe, egészen valószínű, hogy kötődési nehézségei lesznek a későbbi (pár)kapcsolataiban, illetve nem lesz hozott mintája (időközben persze sok sok érzelmi munkával kialakíthatja) arra, hogyan kell az érzelmeit megérezni, megélni, a másik jelzéseit észrevenni, értelmezni stb. Az ilyen férfiakat, nőket a (pár)kapcsolat másik tagja (legtöbbször kötődő-társfüggő, aki leginkább passzol az intimitáskerülő viselkedéshez) érzéketlennek minősíti és gyakran bántódik meg az „érzéketlen” viselkedésen.
DE! Ha azt nézzük, hogy az érzéketlen félnek zárkózottságra és távolságra van ahhoz szüksége, hogy biztonságban érezze magát, a kötődő félnek pedig folytonos kapcsolódásra ahhoz, hogy ugyanezt élhesse meg, a helyzet egészen más. Kinek van igaza? Ki bántott meg kit és kinek kell megbocsátania? És pontosan mit kell megbocsátanunk?
Megláthatjuk, hogy a felek nem bántani szeretnék egymást, csupán az általuk ismert módokon próbálják meg a biztonság iránti szükségletüket kielégíteni.
Innentől kezdve nem lesz szükség áldozati szerepre sem, illetve közelebb kerülhetünk saját magunkhoz azáltal, hogy meglátjuk a saját szükségleteinket és emberi (szeretetteljes) minőségünkből közelítjük meg a másikat.
A megbocsátásnak ezért nincs létjogosultsága, mert a másik nem tett semmit, amit nekem meg kellene bocsátani. Egy dolgot tett: valamilyen formában a szükségleteit elégítette ki. Nem ellenem cselekedett, hanem önmagáért. Még akkor is, ha ez rám hatással volt, megérintett. Ez innentől kezdve az én történeteim, az ezzel kapcsolatos kielégítetlen szükségleteimről szól (például összetartozás, kapcsolódás, bizalom iránti szükséglet stb.)
Ha egy picit másképpen közelítünk az elengedés felé, akkor azt mondhatjuk, hogy az elengedés az elfogadással egyenértékű.
Ebben a párosításban sokkal inkább tetten érhető az oldódás folyamata. Az elfogadás nemhogy támogatja az elengedés folyamatát, az elfogadás maga az elengedés. Abban a pillanatban, amikor meglátom, hogy egy adott helyzetben nekem mire van, volt szükségem, és átgondolom, mire lehetett szüksége a másik félnek, a közöttünk lévő neheztelés és az ehhez kapcsolódó kötések elkezdenek gyengülni. Látom magamat és látom a másikat is. Ebben az állapotban egyre kevésbé függök a másiktól és megszülethet az a fajta távolság és megérintettség-mentesség, ami maga az elengedés. Ehhez azonban elfogadásra lesz szükség, a magam és a másik szükségleteinek – ezáltal a bennünket működtető viselkedési dinamikák – megértésére.
S most lássuk az elengedés gyakorlatot!
Huppanj le a kanapéra és pár percig hunyd be a szemed. Lélegezz párat és engedd meg magadnak, hogy megérkezz. Érezd meg annak az erejét, amely abban van, hogy most magadért cselekszel. Fontos vagy magadnak. A változást választod.
Képzeld el az adott szituációt, amivel dolgozni szeretnél. Lásd a történet képeit, lásd a szereplőket, halld a mondatokat amelyek elhangzottak, nézz körül, nézd meg a színeket, érezd az akkori levegő hőmérsékletét a bőrödön, helyezkedj a pillanatba utoljára bele.
Lassan, kezdd el hangosan, egyenként kimondani az alábbi szavakat! A szavak között tarts szünetet, maradj behunyt szemmel és nézd meg, hogyan alakulnak át történeted képei. Nincs elvárás, csak figyeld a történteket, engedd hatni a szavakat. Ha ellenállást érzel, mondd ki még egyszer az adott szót és csak arra figyelj, milyen hatással lesz rád és az emlékképeidre.
CSEND
SZIKLÁK
FAKERÉK
VIHAR
SÜNDISZNÓ
FELFRISSÜLÉS
VÍZESÉS
PILLANGÓ
PÁZSIT
Szerző: Mikhel Kata www.bekebeka.hu
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
