Elbeszélve egymás mellett. A konfliktuskezelési zsákutca 3 jellemző fogalmi esete

Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, tartja a mondás. Sokszor azonban még a nem néma gyereknek is nehézkesen. Sokszor beszélünk ugyanis el egymás mellett. Használunk bizonyos fogalmakat, de a környezetnek fogalmas sincs, valójában mit is értünk alatta. Ez konfliktusok idején különösen veszélyes.

1. eset: idegen szavak használata, amivel a másikat ellehetetlenítem

Könnyű úgy intellektuális erő-, nyerőfölénybe kerülni, hogy teletűzdeljük mondataink ritkán használt vagy merőben szakmai szófordulatokkal. Következésképpen, ha olyan terminus technicus szókészlettel operálok distresszes szituációban, amit az oppozícióban lévő fél nem ért, akkor olyan defenzív tárgyalási stratégiára késztetem, mely során dependens attitűdje felerősödik és szubmisszív pozíciót vesz fel, hiszen kisebbrendűségi érzését aktiváltam.

Vegyük észre, utóbbi mondat teljes mértékben túlbonyolított. Ilyen mondatot garmadáját zúdítva a másikra bárki képes elbizonytalanítani vitapartnerét, akinek egy kicsikét is bizonytalan az önképe.

(Megjegyzés: a multinacionális nagyvállalatok térhódításával egy még konfúzabb szóhasználat lett úrrá sok társadalmi mikrocsoportban. Az angol szavakat magyar mondatokba hagyják keveredni, mert így használják mindennapos munkájuk során, csakhogy ezzel kizárják a külső csoportokat az érdemi párbeszédből.

Például: „A következő meetingen brief-eljük, hogy milyen riportokra lesz szükség a Q2 balance-a kapcsán.” S ez csak a jéghegy csúcsa. Kiemelendő, ez most nem a nyelvünkért való aggódás – bár erről is értekezhetnénk –, hanem olyan kommunikációs kirekesztő tendenciára való figyelemfelhívás, amit sokan elkövettünk már.)

2. eset: maszatolás az érzések körül

Konfliktuskezelési alapelv, hogy szabad, sőt érdemes úgynevezett énérzéseket használnunk beszélgetéseink során. Amit ott és akkor autentikusan érzek és megélek, azt ki szabad mondani. Az érzések kimondása azért segít bennünket, mert azokat nem kell racionális érveléssel alátámasztani. Ha én most fázom, vagy félek, vagy dühös vagyok, akkor az nem kell, hogy logikus legyen; ezt érzem, és kész. Ennek kimondása pedig asszertív jog. Igen ám, de a helyzet bonyolult, ugyanis egyrészt a másiknak is joga van a saját érzéseinek a kimondására, másrészt egy-egy érzésen nem mindenki ugyanazt érti.

Tipikus semmitmondó érzéskifejezések: furcsa, különös, érdekes. Ezek nem érzések! Legalábbis nem olyanok, amik a másiknak bármit is jelenthetnek. Így, amikor a tárgyalópartner vagy épp családtag, kolléga legközelebb azt mondja, „furán van” a kialakult helyzettől, kérdezzünk nyugodtan vissza, mit is ért pontosan alatta.

Intellektuális menekülés pedig a fellengzős, de ugyanígy semmitmondó szavak használata: „ambivalens” vagy „frusztrált”. Ez még nem egyértelmű, s remek ok egymás félreértésére. Egy főnöknek és a kollégának, egy menynek és anyósnak a frusztrált kifejezés teljesen mást és mást jelenthet. Ekképp legyünk óvatosak és körültekintők.

3. eset: alapfogalmak félreértése

Férjnek és feleségnek látszólag azonos az értékrendje. Mindkettőnek értékpiramisa csúcsára „A CSALÁD” fogalma kerül. Vita nincs, ezt tudják egymásról. Mígnem aztán telnek-múlnak a hetek, hónapok, s a veszekedések száma gyarapszik, s az általános feszültség szintje mind jobban emelkedik. „De hiszen ugyanazt valljuk!” – gondolják magukban. A felszínen igen, a mélyben azonban drasztikus különbség tátong szakadéknyi távolságot képezve. Áthidalni pedig végképp nehéz. Egyikük ugyanis a makrocsaládban hisz, míg a másik mikrocsaládpárti. Makrocsalád esetén „A CSALÁD” fogalmába a nagyszülők, unokatestvérek éppúgy beletartoznak, mint a keresztszülők és nagybácsik, nagynénik. Nem így a mikrocsalád szemléletnél, amiben „A CSALÁD” a szülők és gyerekek szövetségét jelenti. Nincs több kiskapu. Könnyű belátni, mennyi konfliktus melegágya lesz, hogy alapfogalmakat sem tudunk időnként tisztázni.

Ne áruljunk zsákbamacskát! Ha a fenti három tipikus esetet elkerüljük, nem szűnnek meg konfliktusaink. Szó sincs róla. Ellenben bizonyos feszültséggel teli helyzeteket enyhíteni tudunk, sőt, akár megelőzhetjük azokat, ha figyelünk egymásra, szóhasználatunkra és főleg merünk beszélni arról is, amiről eddig nem: a szavak mögötti valós érzésekről, értékekről, igazi mondandónkról.

Limpár Imre

Tanácsadó szakpszichológus

Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.