Hová tűnt a szeretet? Társas magányban vergődő anyák, gyerekek. Férfiak! Ébredjetek fel! Olvasónk levele
Mindig elemző, megfigyelő típus voltam, részben ezért is folytattam pszichológiai tanulmányokat. Kívülállóként szemlélem az emberek egymáshoz való viszonyát, reakcióit, bizonyos helyzetekhez való hozzáállásukat, és összegzem magamban a konklúziókat. Gondoltam, papírra vetem a gondolataimat, és üzenek a férfiaknak.
Figyelem a környezetemben a házaspárokat. Húsz éve élek házasságban, öt nővel dolgozom együtt, egy irodában, akik gyakran beszélnek a házasságukról, párkapcsolatukról. Tapasztalatlannak úgy hiszem, nem nagyon nevezhettek. Átlagos nőnek, asszonynak tartom magam. Ledolgozom a napi 8 órámat lelkiismeretesen, hazafelé elintézem a bevásárlást, az ügyes-bajos dolgokat, hazarohanok a gyerekeimhez, hogy végre magamhoz ölelhessem őket, s foglalkozhassam mind a három kincsem külön kis lelkivilágával. Ellátom a házimunkát, naponta változóan (mosás-teregetés-vasalás-vacsikészítés-mosogatás-rendrakás), alvás előtt kicsit tévézek vagy olvasgatok. Hetente egy este edzeni megyek – valahogy meg kell nyugtatnom a lelkiismeretemet, hogy így 40 felett teszek valamit a fittségem, egészségem megtartásáért.
Térjünk rá a férfiakra! Értem én, hogy egész nap, késő estig dolgozniuk kell. Sajnos a mai világban nem nagyon látok olyan férfit, aki délután négykor haza tudna menni. Ez nem az ő hibájuk; így rendezkedtek be a munkáltatók, s persze az esetek többségében még túlórát sem fizetnek. Az sem a férfiak hibája, hogy fáradtan esnek haza, és pihenni vágynak az otthonukban. Ez csak természetes, érezzék is magukat otthon!
Amit viszont sajnálatosnak tartok, az a társukhoz és a gyerekekhez való hozzáállásuk.
Nők
A Teremtő a nőt a férfi oldalbordájából teremtette, azaz belőle való, hozzá tartozik, része kell, hogy legyen az életének. A nők alapvető szükséglete, hogy tartozzanak valakihez, akire felnéznek. (Tudom, most sok feminista nő felháborodik, de a valóságban ezt látom). Számtalan megkeseredett nőt ismerek, akik pusztán abba betegedtek bele lelkileg, hogy a társuk semmibe veszi. Elveszettek, úgy érzik, nem tartoznak senkihez, kiüresedett az életük, felőrli őket a lelki kötődés hiánya. Borzasztó ezt látni.
Még borzasztóbb, hogy a férfiak nagy része észre sem veszi, hogy a felesége régóta társas magányban él mellette. Hogy a felesége, társa önbecsülése, önértékelése azért hullott darabokra, mert férfiként, férjként nem képes egyetlen elismerő szót, gesztust, ölelést, simogatást sem adni neki hosszú hetek, hónapok óta.
Férfiak! Ébredjetek fel!
Ha szeretitek a feleségeteket, ne tartsátok természetesnek, hogy minden nap kiszolgálnak benneteket, hogy mosnak, főznek, vasalnak rátok. A társatok nem a cselédetek, és nem is az édesanyátok, ne éljetek vissza a törődéssel, viszonozzátok szeretettel a gondoskodásukat!
Számtalan nőt megfigyeltem, amikor elismerő, szerelmes pillantásokat, szenvedélyes ölelést, simogatást, szeretetteljes szavakat kaptak a társuktól. Egyetlen röpke pillanat alatt mosoly jelent meg az arcukon, tündökölt a tekintetük. A csillagokat is lehozták volna a szerelmüknek az égről.
Kedves Férfiak! Higgyétek el, ha csak arra odafigyelnétek minden nap, hogy valami apró rögtönzött kedvességgel, őszinte szeretettel fordulnátok a társatokhoz, királynőnek éreznék magukat mellettetek, és ennél többre nincs is szüksége a lelki feltöltekezéshez egy nőnek.
Gyerekek
Megfigyeltem, hogy az édesapák a sok munka miatt kevesebbet tudnak foglalkozni a gyerekeikkel. Közhely, tudom, de tényleg így van: a gyermekeink hihetetlen gyorsan felnőnek. Nem lesz még egy gyermekkoruk. Az elszalasztott idő, soha többé nem fog visszajönni.
Édesapák! Kérlek benneteket, ha nem is tudtok sok időt fordítani a csemetéitekre, legalább arra figyeljetek, hogy az együtt töltött idő minőségi idő legyen. Olyan együttlét, hogy a gyerek érezze mellettetek a biztonságot, az apai védelmet, az önzetlen szeretetet. Beszélgessetek velük sokat, nevessetek együtt, ismerjétek meg őket egyéniségük szerint. Soha ne felejtsétek el, hogy akkor lesz belőlük érett, önbizalommal rendelkező felnőtt, ha gyermekkorukban megélhetik az ősbizalmat, s érzik, hogy a szüleik számára ők a legfontosabbak.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
