Őrült szerelem, avagy hogyan keveredtem egy pszichopata férfi hálójába? Olvasónk története (1.)
Huszonkilenc évesen munkahelyet váltottam. Az első munkanapom értekezlettel kezdődött. Csak egy lányt ismertem korábbról az új kollégák közül, mellé telepedtem le. Jó hangulatú értekezlet volt, derűs munkatársakkal, kedvesen fogadtak. Úgy negyedórás késéssel megérkezett ő. Az ajtóval szemben ültem. Ahogy belépett, összeakadt a tekintetünk. Pár napra rá azt mondta:
– Amikor megláttalak, arra gondoltam, hogy te leszel a feleségem.
Nem vagyok könnyen ismerkedő típus. Ekkoriban egy se veled, se nélküled kapcsolat inkább nélküled fázisát éltük az akkori párommal, Zolival. Nem szakítottunk, csak mosolyszünet volt, bár ekkorra – egyéves viharos románc után – már annyira belefáradtunk egymás szeszélyeibe, hogy azt gondoltuk, nincs tovább. Egyáltalán nem voltam nyitott új kapcsolatra. Ráadásul nem voltam jó passzban; apám agyvérzést követően kómában feküdt az intenzíven, életemben először váltottam munkahelyet, a pasimmal pedig sehogy se tudtunk zöld ágra vergődni. Úgy éreztem, kicsúszott a lábam alól a talaj, s talán öntudatlanul is kapaszkodókat kerestem. S mintha ez a férfi pontosan tudta volna ezt.
Értekezlet után néhány kolléga átvonult a szomszédos kávézóba. Ő – nevezzük Rolandnak – külön odajött hozzám, és kérte, tartsak velük. Újoncként nem akartam nemet mondani. Előzékeny volt, túlontúl is figyelmes. Nem találtam különösebben jóképűnek, Zoli százszor jobban tetszett. Figyeltem, láttam, mennyire kedvelik őt, imponált, hogy ő a vezéregyénisége a társaságnak. Szórakoztató jelenségnek tűnt. Nem tudtam róla semmit. Az információk, amik apránként szivárogtak róla, tovább színezték a képet: nem akárki ez a fickó! Párizs a második otthona, sokáig a francia fővárosban élt, anyanyelvi szinten beszéli a franciát, a Sorbonne-on diplomázott. Sokat utazik, a szakmájában sikeres, hírességekkel (is) haverkodik.
Nem ilyennek képzeljük a pszichopatákat.
Az első pillanattól éreztem, hogy nem normális az az intenzív figyelem, amivel kitüntet, de mivel újonc voltam, igyekeztem legyűrni az ellenérzéseimet. Munka után felajánlotta, hogy elvisz. Furcsa volt, hogy meg akarja mutatni a menő autóját; mintha ez (is) számítana. Megköszöntem, nem ültem be mellé. Este aztán elkezdett SMS-ekkel bombázni, majd Skype-beszélgetésbe kezdtünk. Itt ronthattam el. Kikérdezett a magánéletemről, meséltem neki apámról és halódó párkapcsolatomról. Úgy érezhette, sürgősen kell egy herceg mellém, aki megment. Elkezdett a királynőjének hívni.
Közben Zolival telefonon és chaten civakodtunk. A beszélgetés végére kimondtam: elegem van, itt, most legyen vége! Apám állapota aznap rosszabbra fordult, tüdőgyulladást kapott. Munka után siettem hozzá, egy órát álltam az ágya mellett; mintha csak aludt volna, de mégis, valahogy nyugtalannak tűnt, időnként egész testében megremegett, zihált. Ekkor már tudtam, hogy anyám után őt is el fogom veszíteni.
Másnap mentem dolgozni…
A nagy légterű közös irodában ráláttunk egymás íróasztalára. Ez volt a második munkanapom, mélyvízes feladatot kaptam. Roland folyton vizslatott a monitorja mögül, s ez egy idő után rendkívül zavart. Ráadásul úgy nézett rám, mint egy hülye kis kamasz. Ő a komoly, öltönyös csúcsmenedzser. SMS-ben megírtam neki, legyen diszkrétebb, mert a kollégák észreveszik. Később találkoztunk a teraszon – elővette a telefonját, s megmutatta, milyen fotókat készített rólam az irodában. Ez volt az első sokk.
Minden nap hívott valahova: meccsre (!), koncertre, vacsorázni. Finoman hárítottam, de furcsa dolgai ellenére tulajdonképpen nem esett rosszul a figyelme; viselkedése némileg konszolidálódott, munkaidőben nem nyomult, nem leskelődött. Az első munkahét után beültünk vacsorázni egy óbudai étterembe; külső helyszín, lássuk, mit mutat magából! Természetesen minden pincér ismerte… Vacsora alatt elbőgtem magam. Zoli, szakítás, az apám…az új munka, összejött minden. Nem látott addig összetörve, nyilván imponált neki, sír a gyenge nő…
Ott helyben szerelmet vallott.
Folyt az orrom, rázkódtam a sírástól, alig láttam a könnyeimtől. Zoli miatt (is) zokogtam, miközben Roland érzékeny vallomást tett. Velem szeretne lenni, költözzünk össze, gyönyörű lakásunk lesz Zuglóban, hazajárunk Párizsba, királynőként élhetek. Zavar – kérdezte -, hogy a fürdőben nincsen kád, csak zuhanykabin…? Rázkódva a sírástól felröhögtem a helyzet filmbe illő abszurditásán. Ezen az estén viszont nemcsak magamat sajnáltam, megesett a szívem rajta is. Akar engem, kedves hozzám, nem lehetek vele szívtelen… Nem volt szex, vacsora után mindketten hazamentünk. Hétvégén nem találkoztunk, de sokat telefonáltunk és chateltünk.
A kommunikációja és a viselkedése is megváltozott. Birtoklóvá vált. Annak ellenére, hogy nem történt közöttünk semmi – csók sem -, a fejébe vette, hogy én vagyok élete szerelme. Miközben Roland az összeköltözést forszírozta, nekem azon járt az eszem, hogy mikor hozzam el a cuccaimat Zolitól, és az újbóli találkozás mennyire fog majd megviselni. Lehet, hogy megint egymásba bonyolódunk? A költöztetést a következő péntekre időzítettük.
A történet 2. része itt olvasható >>
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
