Drága, kicsi lányom! Szeles Erika ötvenhatos szent hite
Sokszor láttam anyámat imádkozni. Átszellemült volt, rezdült a lelke az elsuttogott szavakra, behunyt szemmel, fejbiccentve lépdelt végig a fájóan igaz mondatokon. Láttam férfiakat is imádkozni. Komorak voltak, kimértek, megfeszült az arcukon a kötelesség becsülete. A nők, ha hisznek, szentül hisznek. A férfiak hite megbízható útitárs.
Egy dán fotós, bizonyos Vagn Hansen Budapest berobbantott mellkasú utcáit járta 1956 novemberében. Ekkor találkozott egy szeplős leánykával, aki pufajkát viselt, nemzeti színű szalaggal, gumicsizmát és szovjet dobtáras géppityut markolt gyengécske kezében.
A lány valamicskét beszélt dánul, még a negyvenes években három hónapot töltött a Red Barnet nevű egyesület szervezésében Dániában, mint a háború alatt elszegényedett országok egyik felkarolt kisgyermeke. Motyogtak, nevetgéltek, a dán fiú kérte, hogy hadd fotózza le, mire a lány beállt valami kéretlen, hősies pózba, az arca elszánt lett, és a fiú megérezte, hogy Erika szentül hisz a szabadságban és abban, hogy érdemes érte harcolni, érdemes akár az életét is feláldozni. És ez nagyon megragadta a fotóriportert.
A lányt Szeles Erikának hívták, 15 éves volt, bármi lehetett volna belőle. Tanítónő, orvos, édesanya, aki lefújja a sötét port a férje és a gyermekei álmairól. Nem tudjuk mivé lehetett volna, meddig repíthette volna a szent hite. Azt tudjuk, hogy a budapesti harcok során életét vesztette, egy egész tárat lőttek ki rá, és a nyakát ért lövésektől halt meg. Azt tudjuk, hogy a sírjára az édesanyja, aki egyedül nevelte föl, a következő mondatot vésette:
Felejthetetlen, egyetlen, drága kicsi lányom, Erikám. 1941. I. 6. – 1956. XI. 7.
Azt tudom, hogy anyám mindig átszellemülten imádkozott, szinte rezdült a lelke az elsuttogott szavakra, behunyt szemmel, fejbiccentve lépdelt végig a fájóan igaz mondatokon. Azt remélem, hogy talán egy mondata a sok közül megsimogatta odaát Szeles Erikát is. Hisz a nők, ha hisznek, szentül hisznek.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
