Aki a szépséghez menekült a gonoszság elől. Kinszki Imre fotói verssorok, bús és boldog vallomások
A táncoló fényeket a sötét kapualjakba berántó fekete-fehér Budapestnek számos hajdani fotográfus lett a rabja, közülük a leghíresebb Robert Capa néven hódítja majd meg a világot, és nem mellesleg olyan különös szájfényű és könnyes illatú szépségeket, mint Ingrid Bergman. Valami lehetett a levegőben az álmosan hömpölygő Duna fölött, ami a képeknek egyedi fénytörést adott és elvarázsolt másokat is, többek között Kinszki Imrét, ezt a Capa ismertségével és népszerűségével nem mérhető különös sorsú budapesti fényképészt.
Kinszki nagyapja, Schiller Zsigmond sem volt már egy láblógató, hétköznapi ember, kora híres botanikusaként újságírással is kacérkodott, a német nyelvű Pester Lloyd munkatársa volt. Talán tőle örökölte nyugtalanságát az ifjú Kinszki, akit ugyancsak lenyűgöztek a természettudományok, de élete legnagyobb fájdalmaként soha nem végezhette el az egyetemet.
Esőcseppek a pocsolyában, 1933 Fotó: Kinszki Imre (1901-1945)
Szomjazta a tudást, de előbb félbe kellett szakítania tanulmányait, majd amikor 1921-ben újból jelentkezett, az időközben bevezetett numerus clausus miatt esélye nem volt, hogy egyetemi diplomát szerezzen. Irattárosi pozícióval volt kénytelen beérni a Textilgyárosok Országos Szövetségében, s ezek a fájó sodródások a mezsgyén túlra, arra késztették, hogy mint műkedvelő fényképész saját világot keressen és teremtsen, aminek fő mozgatója a szépség, az esztétikum lett. Kinszki a maga teremtette világba vonult vissza, egyfajta dacból, félelemből, szomorúságból.
Ennek köszönhetjük, hogy a harmincas évek Budapestjét talán legérzékletesebben és legérzékenyebben az ő felvételei őrzik. Új beállításokat keresett, fölébe ment a dolgoknak, megteremtette az angyalok nézőpontját a mind inkább ördögivé váló világban.
A fotói verssorok lettek, bús és boldog vallomások.
Az új látásmód új kiállást is eredményezett, kilépett a Magyar Amatőr Fényképészek Országos Szövetségéből, és több társával együtt megalapították a Modern Magyar Fényképezők Csoportját.
A több nyelven beszélő, társadalomfilozófiával foglalkozó Kinszki pontosan érzékelte a közeledő felfordulást és vihart. Ekkor már két gyermekéért is felelt, így minden követ megmozgatott, hogy kimenekítse a családját. Új Zéland volt a célpont, minden papírt elrendezett, ám végül maradtak Budapesten. Képtelen volt elhagyni imádott városát, amit minden nyári reggel szerelemmel locsolt föl a kíváncsiság. A ragaszkodásért nagy árat fizetett.
Bár fölvette a görög katolikus vallást az egész család, s emiatt csak fehér szalagot kellett viselniük a Dávid-csillag helyett, többször bevitték munkaszolgálatra.
Mielőtt elbúcsúzott, egy bőrtáskába rakta legfontosabb iratait és egy doboznyi negatívot, rábízva akkor tízéves kislányára. Az utolsó levelezőlapját a Ferencvárosi pályaudvarról küldte, és egy Sachsenhausen felé tartó gyalogmenetben látták utoljára. Ekkor már alig élt, a lelke legalábbis halott volt. Az előző évben 1944 telén ölték meg imádott fiát, az alig 18 éves Gábort a buchenwaldi lágerben.
Kisfiával, Gáborral
Kinszki Imre felesége és leánya a budapesti gettóban élték túl a vészkorszakot, megőrizve a kicsi bőrtáskában lapuló kincseket. Megőrizve Kinszki nyári falevelekként remegő hitét, hogy
a szépség az egyetlen, ami örök és ami túlél minden fájdalmat és minden sötétbe borult várost.
* * *
„Egész életemben arra vártam, hogy valakinek mesélhessek az édesapámról. Nagyon fiatal voltam, amikor elvették őt tőlem, és a mai napig akkor érzem őt igazán közel magamhoz, ha mesélhetek róla.” (Kinszki Judit)
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
