Aki a szépséghez menekült a gonoszság elől. Kinszki Imre fotói verssorok, bús és boldog vallomások

A táncoló fényeket a sötét kapualjakba berántó fekete-fehér Budapestnek számos hajdani fotográfus lett a rabja, közülük a leghíresebb Robert Capa néven hódítja majd meg a világot, és nem mellesleg olyan különös szájfényű és könnyes illatú szépségeket, mint Ingrid Bergman. Valami lehetett a levegőben az álmosan hömpölygő Duna fölött, ami a képeknek egyedi fénytörést adott és elvarázsolt másokat is, többek között Kinszki Imrét, ezt a Capa ismertségével és népszerűségével nem mérhető különös sorsú budapesti fényképészt.

Kinszki nagyapja, Schiller Zsigmond sem volt már egy láblógató, hétköznapi ember, kora híres botanikusaként újságírással is kacérkodott, a német nyelvű Pester Lloyd munkatársa volt. Talán tőle örökölte nyugtalanságát az ifjú Kinszki, akit ugyancsak lenyűgöztek a természettudományok, de élete legnagyobb fájdalmaként soha nem végezhette el az egyetemet.

Esőcseppek a pocsolyában, 1933 Fotó: Kinszki Imre (1901-1945)

Szomjazta a tudást, de előbb félbe kellett szakítania tanulmányait, majd amikor 1921-ben újból jelentkezett, az időközben bevezetett numerus clausus miatt esélye nem volt, hogy egyetemi diplomát szerezzen. Irattárosi pozícióval volt kénytelen beérni a Textilgyárosok Országos Szövetségében, s ezek a fájó sodródások a mezsgyén túlra, arra késztették, hogy mint műkedvelő fényképész saját világot keressen és teremtsen, aminek fő mozgatója a szépség, az esztétikum lett. Kinszki a maga teremtette világba vonult vissza, egyfajta dacból, félelemből, szomorúságból.

Ennek köszönhetjük, hogy a harmincas évek Budapestjét talán legérzékletesebben és legérzékenyebben az ő felvételei őrzik. Új beállításokat keresett, fölébe ment a dolgoknak, megteremtette az angyalok nézőpontját a mind inkább ördögivé váló világban.

A fotói verssorok lettek, bús és boldog vallomások.

Az új látásmód új kiállást is eredményezett, kilépett a Magyar Amatőr Fényképészek Országos Szövetségéből, és több társával együtt megalapították a Modern Magyar Fényképezők Csoportját.

A több nyelven beszélő, társadalomfilozófiával foglalkozó Kinszki pontosan érzékelte a közeledő felfordulást és vihart. Ekkor már két gyermekéért is felelt, így minden követ megmozgatott, hogy kimenekítse a családját. Új Zéland volt a célpont, minden papírt elrendezett, ám végül maradtak Budapesten. Képtelen volt elhagyni imádott városát, amit minden nyári reggel szerelemmel locsolt föl a kíváncsiság. A ragaszkodásért nagy árat fizetett.

Bár fölvette a görög katolikus vallást az egész család, s emiatt csak fehér szalagot kellett viselniük a Dávid-csillag helyett, többször bevitték munkaszolgálatra.

Mielőtt elbúcsúzott, egy bőrtáskába rakta legfontosabb iratait és egy doboznyi negatívot, rábízva akkor tízéves kislányára. Az utolsó levelezőlapját a Ferencvárosi pályaudvarról küldte, és egy Sachsenhausen felé tartó gyalogmenetben látták utoljára. Ekkor már alig élt, a lelke legalábbis halott volt. Az előző évben 1944 telén ölték meg imádott fiát, az alig 18 éves Gábort a buchenwaldi lágerben.

Kisfiával, Gáborral

Kinszki Imre felesége és leánya a budapesti gettóban élték túl a vészkorszakot, megőrizve a kicsi bőrtáskában lapuló kincseket. Megőrizve Kinszki nyári falevelekként remegő hitét, hogy

a szépség az egyetlen, ami örök és ami túlél minden fájdalmat és minden sötétbe borult várost.
* * *

„Egész életemben arra vártam, hogy valakinek mesélhessek az édesapámról. Nagyon fiatal voltam, amikor elvették őt tőlem, és a mai napig akkor érzem őt igazán közel magamhoz, ha mesélhetek róla.” (Kinszki Judit)

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

három × 1 =

hirdetés