Egy kis numerológia: 2018, azaz a 2-es év minősége

A numerológia, magyarul számmisztika eredete a régmúlt homályába vész, sok rokon műfajjal együtt. Alapgondolata, hogy az egyes számjegyekhez bizonyos minőségek rendelhetők, s ezek – az adott számok megjelenésével – aktiválódnak, helyet kérnek az életünkben: eljött az idő, hogy a megfelelő témával foglalkozzunk. Egyben pedig jelölik számunkra a segítséget, támogatást nyújtó energiákat.

A személyre szabott (névből, születési dátumból levezetett) számokon túl van egy általánosabb minőség, ami hatással van ránk, ez pedig az adott naptári év száma. Sokan elutasítják azt, hogy valamiféle közös hatás létezne, hiszen mindenkinek megvan a maga képességprofilja, a maga életútja, sorsa, megoldandó feladatai. Miképpen is lehetne mindenkire ráhúzni ugyanazt a tennivalót?

Jómagam azokkal értek egyet, akik a naptári év által jelzett minőség ereje mellett voksolnak. Minden egyéni képességünk és sorsunk mellett. Hogy miért is hat olyan erősen? Azért, mert sokszor látjuk, sokszor mondjuk ki és sokszor írjuk le. Az életben soha korábban, és soha többé nem lesz olyan időszak, amikor ennyiszer fogod olvasni és leírni: 2018, mint idén. Soha korábban nem mondtad ki ennyiszer, hogy „kétezer-tizennyolc”, s később sem fogod.

Tehát 2018. A numerológia szabályai szerint a számjegyeket összeadva kapjuk meg azt az egyjegyű számot, amely a minőséget jelöli. 2+0+1+8=11, 1+1=2.

A 11 úgynevezett mesterszám, erre most nem térek ki külön, mert kisregény lesz a cikkből… maradjunk annyiban, hogy jelenléte erősíti és magasabb rezgésszinten érvényesíti az alaprezgést, a 2-es szám minőségét.

A 2-es év az új kezdeteket jelölő 1-es után az „együttműködés és egyensúly” időszaka. Vagyis ez az év szolgál arra, hogy a „magányos” 1-es után észrevegyük, hogy mások is vannak körülöttünk, hogy megtanuljunk „többes számban ragozni”. Hogy azután megtanuljunk együttműködni egymással, és ezáltal egy új egyensúlyba kerülni.

Amíg egyedül vagyunk, amíg mindent kitölt az „én ez vagyok”, „én ezt akarom”, „én ezt teszem”, az is eredményez egyfajta egyensúlyt, de ritkán tűr meg bárki mást a közelében. Az együttműködés azonban egészen más.

Az együttműködéshez nem elég csupán egymás közelében lenni. Nagyító alatt megvizsgálva, rengeteg „szoros” kapcsolatban nyoma sincs az együttműködésnek. Párok, családok élnek történetesen egy lakcímen úgy, hogy nincs semmi a működésükben, ami „együtt” lenne a többiekkel. Munkatársak ülnek egymással egy helyiségben úgy, hogy az égvilágon semmi kapcsolódásuk nincs egymással.

Amikor ez év elején erről beszélgettem valakivel, azt kérdezte: „ez most azt jelenti, hogy nekem meg kell tanulnom mindenkivel együttműködni?”. Hát nem! Dehogyis! Különösen akkor, ha destruktív kapcsolódások pókhálójában vergődik az ember. A magyar együttműködés szó sokkal többet jelent, mint a kooperáció, amiből annak idején fordították. Nem csupán közösen végzett tevékenységet jelent. Együtt: tehát nem külön a másiktól. Önmagamban nem menne, de együtt igen. És működés: úgy együtt, hogy azzal mi (te meg én) működőképesek vagyunk, működünk. És ez bizony nem megy bárkivel.

A 2-es év tehát erre is tanít: fel kell ismernünk, kik azok, akikkel gyümölcsöző a kapcsolatunk, akikkel az együttlétben valóban működünk, és kik azok, akik ugyan a közelünkben vannak, és akikhez valamiféle társadalmi szabály szerint „közünk van”, ám nem tudunk együttműködni.

Ha ennek szellemében körülnézel, lehet, hogy most lelombozódsz, mert hirtelen csak azt látod, hogy ki mindenkivel NEM megy… Lehet, hogy nagyon nem vagy a helyeden. És lehet, hogy nem is tudsz (sőt, nem is akarsz) csapot-papot otthagyni. Viszont van lehetőséged keresni. S amit keresel, meg fog találni.

Személyes vallomás következik: van egy ember az életemben, ő most, ezt olvasva, tudja, hogy róla van szó. Még nem találkoztunk személyesen ebben az életben. Nem fogtunk kezet, nem néztünk egymás szemébe. Jó nagy távolság választ el egymástól földrajzilag. Viszont pazarul tudunk együttműködni egy bizonyos területen. Ketten együtt úgy működünk, hogy mindketten jobban funkcionálunk, mintha külön-külön intézkednénk. És működésünk együttes hatása több, mint amit egyéniben indulva produkálnánk. Azt nem állítom, hogy fifty-fifty a helyzet, de ez nem is kritériuma az együttműködésnek.

S az egyensúly… nos, mivel az ember valójában társas lény, jobb, ha magát az egyensúlyt is, mint társas közegben megélt minőséget tekintjük. Az is egyensúly persze, ha elmész hegyi remetének, igaz, ha nem etetnek (mások!), hamar véget is ér az élmény. Az együttműködés útján megélhetjük az interaktív egyensúlyt, az adás-kapás kiegyenlítődését, a dolgok helyrekerülését.

S ha két ember között kialakul az egyensúly, már megvan az alapja, hogy létrehozzanak valami kettejükön túlmutatót… de az már a 3-as szám története. Arról majd jövőre.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.