Minden egyszerűbb, ha belém kapaszkodsz
KÉP ALÁ ÍRÁS
Átmeneti idők, átmeneti kabátok, átmeneti boldogság. Hiszen 1940-et írunk, mi tudjuk már, hogy szétfoszlik majd a világ, mint a fölöslegesen kimondott szavak, amiknek értelmük nincs, de elterelik a figyelmet a gyilkos, hideg csendről. És mégis az a kapaszkodás…
A tavaszi fények úgy esnek be az udvarra, mint a könnyünk, ahogy pottyan anyánk sírjánál a cipőnkre. Felemelőn és szomorúan. Felemelő lehet így kapaszkodni egymásba, ilyen büszkén nézni egymás szemébe, s a büszkeség tárgya nem a hozott és szerezett javak, hanem a tudás, hogy vagyok neked és vagy nekem. És szomorú, mert minden tökéletesség egyben a múlandóság veszélye is, ami napi szorongás, álomból fölriadás, fölülés az ágyban, hogy minden úgy van-e még?
Mégis minden egyszerűbb és minden könnyebb, ha nem vagyunk egyedül, ha vagy nekem. Egyszerűbb az öröm, egyszerűbb a félelem és egyszerűbb a halál is, ami nyomán majd a csendesen álló gyermekünk cipőjén néhány nedves pötty eltünteti a hétköznapok porát.
Fotó: Fortepan, Paczolay család 1940
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
