A legbeszédesebb hallgatás. Casey Affleck és az ő Oscar-díja

Van az a régi város, ahol úgy sírtunk föl legelőször, hogy azt mindenki nevetésként élte meg. Vajon ugyanaz lesz-e a hely, ahol utoljára húzzuk mosolyra a szánkat, miközben másoknak meg sírni támad kedvük? De a két pillanat közé még annyi fát, virágot, vagy éppen gazt ültet az idő, annyiszor esik neki a komor vihar, vagy melegíti a nyári ragyogás, hogy nincs is értelme mélázni az elmúláson.

És mégis, bármennyire lassan csörgedező víz vagyunk a buta kövek fölött, a lassú folyásban mégis minden jelentős, és mindennek ára, komoly súlya van. Legföljebb abban a pillanatban nem érzékeljük.

Így pereg Kenneth Lonergan filmje, A régi város (Manchester by the Sea), jelentéktelennek tűnő színhelyeken (ami másnak az otthont jelenti), és jelentéktelennek tűnő arcokkal (akik másnak apát, férjet, nagybácsit, gyermeket jelentenek). És miközben a magunk magányában nézzük a magányos, mogorva gondnok Lee Chandler kimért és rosszkedvű téblábolását, a történet, mint a lassan csörgedező folyó, keresztülsiklik a lelkünkön.

Casey Affleck (aki ezért az alakításáért elnyerte az idei Oscar legjobb férfi főszereplő díját az ugyancsak zseniális Ryan Gosling előtt) egy borostás, szomorú fintor a film első felében, akit nem értünk, de szeretnénk tudni a titkát, mert elviselhetetlen ez a szomorúság, miként a magunké is mindig elviselhetetlen. De a mocsok Kenneth Lonergan bizony nem töri ránk az ajtót, nem borítja az arcunkra a rejtélyt. Csupán hagyja, hogy Lee és Joe, a bátyja – akinek gyenge szíve éppen mozdulatlan hallgatásra váltott, árván hagyva egy nyiladozó kamaszt, Patrickot – no, meg az összes többi, nagyon is hétköznapi ember, lassan belopózzon a szívünkbe.

Aztán Lee emlékeiben hirtelen megnyílik egy ajtó, váratlanul bepillanthatunk egy lángoló házba, ahol csikorogva, füstölve, szörnnyé változva tombol a múlt. Lee, a kisvárosban, odahaza, egy ártatlannak tűnő pasis, kollégás, bandázós éjszakán, miután az asszony leoltja és kidobja a hangos haverokat, úgy érzi, ahogy legtöbbünk ilyenkor, hogy jó volna még inni valamit. Hiszen a szív hevesebben ver, az érzelmek intenzívebbek, a sóvárgás valaminek az átélésére, amiről persze tudjuk, hogy csak semmiség, egyre elviselhetetlenebb. És Lee lemegy gyalog a fél órára lévő boltba sört venni, de előtte még fölszalad a gyerekek szobájába, ahol hideget érez, betakarja őket, elmosolyodik magát is megnyugtatva, hogy lám, még ilyenkor is milyen jó apa, dob egy kis fát a kandallóba, de elfelejti a védőlemezt eléje rakni. És mikor visszaér, a ház és az élete lángokban áll, a feleségét még valahogy kirángatják a tűzoltók, de mindhárom kisgyermeke bent ég az emeleti szobában.

Úristen, gondoljuk, és ettől a pillanattól úgy nézzük Casey Affleck keserű motyogását, zavart csendjeit, hogy Úristen! Mert közben az elhunyt Joe még a halála előtt megnevezte az unokaöccse gyámjának, ide kell tehát költöznie, abba a kisvárosba, ahol a tenger szomorúan szép ringása, a fák és a dombok ismerős illatai egyszerre válnak benne a biztonságos szülőföld bizonyosságává és az elviselhetetlen emlékek börtönévé. De mindez a filmben úgy játszódik le a szemünk előtt, mintha csak benéznék valakinek a hétköznapjaiba, tudomásul véve, hogy

bármelyik hétköznap hordozhat fájdalmat, sőt, katasztrófát, amit túl kell élni, amit aztán vinni kell magunkkal az úton.

A film legmegrázóbb jelenete, amikor Lee véletlenül összefut az utcán volt feleségével, elhunyt gyermekeinek édesanyjával, aki időközben másik férfit talált és másik kisbabát, mivel ő átélhető és valódi kapaszkodókat keresett, és nem menekült el Bostonba gondnoknak szegődve, mint Lee. Ám az asszony most csak annyit tud mondani, hogy sajnálja, amiért annyit bántotta és hibáztatta a tragédia után, miközben Lee képtelen bármit is kinyögni. Nem tudom, van-e fájóbb dolog, mint találkozni valakivel a múltból, akinek annyi fontosat kellene mondani, de képtelenek vagyunk rá. Beszédesebb-e valami, ennél a feszengő hallgatásnál?

S bár Leet megszelídíti, újra valódi húsvér emberré teszi a felelősség az őt mindinkább megszerető Patrick iránt, egy részeg, nyomasztó éjszakán beismeri a kamaszfiúnak, hogy képtelen maradni, képtelen megvívni a démonaival. Minden perc arra emlékezteti, amire nem akar emlékezni, és kataton bóklászását nézve úgy gondoljuk, hogy valójában sem arra, sem másra nem tud már emlékezni. Még elrendez pár dolgot a fiú körül, nevelőszülőket fogad mellé, elmondja, hogy visszamenve Bostonba majd két szobás lakást bérel, ha Patrick arra jár, vagy oda megy egyetemre, akkor tudjon hol aludni.

S bár nem tud szabadulni a démonaitól, mégis megtalál újból magában egy érzést, a szeretetét. Az utolsó jelenetben, a temetőből hazafelé menet, egy kicsinyke labdát dobálnak egymásnak Patrickkal, mint amikor egy apa az odapasszolt labdákkal mondja el a legszebb mondatait és vallomásait a fiának.

Lassú, folyószerű a film ritmusa, de az igazi szeretet sem sprintel, hanem csendesen simogatja az éles kavicsokat, lassan ülteti a virágait. Fájdalmas, szomorú, de virágillatú és ráérős, mint maga az élet.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

4 × 2 =

hirdetés