Míg a halál el nem választ…
Volt egyszer egy okos, vagány, pesti lány. És jött egy csendes, félénkebb vidéki fiú. Szerelem lett. És házasság. Érkeztek gyerekek, jöttek viselhető döccenők, és voltak alig kibírható kríziseik is. De ők nem engedtek el egymást. Asszonnyá érett a lány, Férfivé a fiú.
Éltek. Olyan igazi mód. Ötven éven át…
Titkuk a szerelemből valódivá érett szeretet. És az – ahogy ők mondják –, hogy
„szerencsére sohasem egyszerre bolondultunk meg. Néha az egyikünk, néha a másikunk, de nem egy időben. Ezért voltunk képesek megtartani egymást.”
Aztán jött a nyugdíj. Terveik szerint az aktív, élmény dús évek kezdete. Végre kevesebb feladat, a pesti lakás helyett egy vidéki ház, kertészkedés, nyugodt ölelkezések, hatalmas beszélgetések, család, unokázás.
Amint elrendeződtek, és kezdték megszokni a csendet, jött a prosztata rák. „Negyedik stádium. Egy éven belül vége lesz. A kemoterápia csak gyorsítana rajta. Menjen haza és próbálja jól érezni magát addig, míg lehet” – szólt a diagnózis.
Nem lett vége egy éven belül. Eltelt hat év, és a férfi itt maradt. Orvosi értelemben csoda. Kezelőorvosai fejet hajtanak előtte, és a rosszabbodó leleteit nézve nem értik, hogyan lehet még itt.
Pedig úgy tűnik, nem volt tanulsága számára a betegségnek. Nem írta az élete felismeréseit. Nem rendezte át az emberi kapcsolatait, és nem oldotta meg a konfliktusait. Nem ásott a rák eredetének a mélyére. Nem kérdezte az üzenetét. Sőt! Makacsul elzárkózott, hogy szavakba öntse mit gondol, és hogyan érez. Nem volt hajlandó szembesülni a saját állapotával. Amíg tehette, tudomást sem vett róla.
Mostanra már csak pislákol benne a fény, saját erejéből semmi nem maradt, de az a szeretet és gondoskodás, amivel párja körülveszi, még mindig megtartja őt.
Amit ez az asszony tesz, arra felkészülni nem lehet. Nekem ő példakép. Őszinteségében és tudatosságában is. Mert bevallja, hogy a mostani napok már különösen gyötrően, és elcsigázóan nehezek. Hogy a vidéki ház távol van a barátoktól, a gyerekektől, a kórháztól, így az idő nagy részében ők csak ketten vannak. Hogy már ő is eljutott önmaga végső határáig. Amikor már nem lehet értelmet adni a dolgoknak, és nincs mit tenni.
Találtam egy mesét, ami (számomra) róla szól:
„Volt egy szer egy gyönyörű madár – erős, szabad, bátor.
A világon semmitől nem félt. Oda repült, ahová csak akart, és nagyon büszke volt, hogy ilyen színpompás és élénk tollazata van.
Egy napon a madár úgy döntött, hogy letelepszik és fészket rak. Elkezdte kihúzogatni csodálatos tollait, egyiket a másik után, és ezekből építette meg a fészkét.
A fészek gyönyörű és kényelmes lett, biztonságban érezte magát benne. És a madár boldog volt! De soha többé nem tudott repülni.”
Mert ez a madár választott. Egy társat. És ugyanolyan odaadással van jelen a legvégén, mint amilyen szerelemmel volt jelen az elején.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
