Azok voltak a legbátrabbak, akik otthon maradtak. Ötvenhat
A kopott fal salétromtól könnyes, az ócska matracon kimerülten alszik három fiú, bakancsban, gumicsizmában, sebtében magukra rángatott göncökben. Kint pocsék az idő, szemerkélő ősz, fagyos félelem, ködös utak. A legutolsó városban, a legutolsó napon, a legutolsó órában a negyedik fiú bámul ki az ablakon, figyeli a legutolsó képet, amit majd fölidéz Melbourne-ben, a januári hőségben, a pálmafák fülledt neszét hallgatva, és arra gondol, hogy mennyire bátrak voltak, akik nekivágtak a megfagyott földnek és átbukdácsoltak batyuikkal Ausztriába.
Aztán kortyolva egyet a wiszkis pohárból, megtáncoltatva a jégkockákat, magában azt dörmögi: de azok voltak a legbátrabbak, akik otthon maradtak.
Kölykök, fiatal fiúk, és lányok, akik történelmet csináltak, és akik közé mindig jó tartozni, mert ők a legőszintébbek és a legbátrabbak. Őket még nem vezeti sunyi érdek, a kimondott szavak és a vallott gondolatok szívtájék felől kapják a muníciót. Akkor sem méricskéltek, őszintén lelkesedtek azokért a vágyott határtalanságokért, mint a megélhető szabadság. Nem volt a cselekedeteik mögött számítás, nem volt annak a pontos felmérése, hogy egy-egy megszólalásuk, nyilvános szereplésük hozhat-e valamiféle politikai, netán gazdasági előnyt, nem állították reflektorfénybe látványosan az önzetlenséget és a lemondást, önmaguktól voltak önzetlenek és mindenről lemondók. Még az életről is. Vagy a hazáról, mint ez a négy fiú egy határ menti település lepusztult, fagyos szobájában.
Fotó: Vagn Hansen. Drága, kicsi lányom! Szeles Erika ötvenhatos szent hite. A jegyzet a képre kattintva olvasható
Hol vannak ők, hol vannak a srácok, a lányok, a legbátrabbak, a legőszintébbek? Akik még nem számítanak semmire, akiknek csak mások számítanak. Persze hivatkoznak majd rájuk minden megrendezett ünnepségen, minden oldalról. Hogy egykoron a pesti srácok. Ott lesznek a plakátokon, a régi filmeken, hátracsavarják régi karjukat és fölmutatják őket, azok, akik szeretnének a régi pesti srácok lenni. De nem azok. Hol vannak hát ők?
Ha ötvenhat, akkor ne az idős bölcselőket keressük és ne azokat a megmondókat, akiknek minden ünnep csak a saját szempontjaik szerint ünnep. Pláne ne azokat, akik abból a hazugságból nőttek ki, ami ellen a régi srácok föllázadtak. Hagyjuk az öregeket, a saját érdekeikben potrohosodó magamfajtákat. Kérdezzétek a srácokat és kérdezzétek a finom arcélű, örökszép lányokat. Akik a legőszintébbek és a legbátrabbak.
Nyitókép: Ata Kandó, 1956.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
