Virulunk a képzelet szálfái között
Fodor Sándor és csapattársa, Kakas Pali (jobbra)
A Várkert obeliszkje előtti tisztáson szoktuk rúgni a bőrt a házbeli srácokkal. Télen és nyáron. Nyáron leszúrtunk egy-egy ágat, télen ledobtunk egy-egy sapkát kapufának. És a közöttük levő terület tényleg kapu volt. „A képzelet szálfái között”, minimum az Üllői úti szentély kapuja, esetleg a Népstadioné. Mindenki úgy hitte, mindenki úgy képzelte. Pedig két ág volt, pedig két sapka volt.
Az udvarunkon a farakás tetején gubbasztottunk, kölyökként ezüst Kossuthot szívtunk, rosszabb napokon Munkást, vagy Tervet, de akadt néha mezítlábas Szimfónia is, vagy ahogy a Deltás szokta volt mondani és írni: Szinfónia. Képzeletünkben persze vár volt a farakás, bástya, ahol az ellenséges roham fogadására készültünk, latolgatva az esélyeinket, élesítve a fakardokat, ami nyilvánvalóan számunkra a legnemesebb acélból való volt.
Mert képzeletünkben minden más volt, mint a valóság keserű szürkesége. És most nem azzal a demagógiával jönnék, hogy bezzeg akkor mennyire életszerűbb, mennyire földközelibb volt minden, hiszen mi is elvágyódtunk. Mit nem adtunk volna egy olyan játékért, amibe, ha belépünk, akkor szinte valóságosan tudunk versenyautót vezetni, vagy harcolni Sztálingrádnál. Vagyis nem a mai srácokat kárhoztatom, hanem a képzelet hatalmát, vonzását idézgetném, ami csábos erővel húz ki abból a valóságból, amit éppen a sors mért ránk.
A felvételen a szerző látható
Hogy azért ez már ijesztő méreteket ölt? Ez a monitorokba, képernyőkbe bújás, ez a minden eredetiséget nélkülöző „mintha-világ”?
Mert lassan már semmi másra nem lesz szükség csak képernyőkre, lassan a szerelem is géphangon jön, és akkor tesszük be a paplan alá a szelíd szépség robot hangú gépmását, amikor éppen kedvünk szottyan rá.
De mindig volt bennünk ilyen. A hóba ledobott sapka kapufa érzése is valamennyire ez volt. A munkásőr sátor az udvaron, amiben úgy ültem, mint az utolsó mohikán, félmeztelenül, fatőrt dugva a klottgatya gumija alá.
És most felnőve, megőszült gyerekként, még mindig hajlamos vagyok segítségül hívni a képzelet régi reflexeit. Itt van ez az ország, kilencvenháromezer négyzetméteres focipálya, leteszek egy-egy téglát kapufának és elképzelem, mintha egy normális kapu lenne, normális pálya, normális ország. És ez pont olyan, mintha semmi nem változott volna a gyerekkorom óta, amikor arra értem haza, hogy a tévében bemondták, mennyit fejlődött aznap a gazdaság, hogy teljes a foglalkoztatás, hogy virul az ország, és vele virul a nagymama, a fater, a muter, a bratyóm meg én.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
