A mindenből kigyógyuló ember

A szerző fotója

A sebek, a sebek. A sebekben lehet bízni, lehet rájuk számítani, soha nem hagynak cserben, soha nem maradnak úgy, olyannak, sebnek, mert lassacskán belepi az idő hava, összezárja a gondoskodás, s ami marad utána az nem más, mint gyenge virága a halál elmúló csókjának.

Nem marad meg a nehéz sárga könny, ami úgy bújik elő a véres repedésekből, mint valami alattomos kígyó. A sebek beforrnak, a test képes másodszor, harmadszor is megszeretni magát, újra gyengédnek és védelmezőnek lenni magához.

A mellkasomon függőlegesen, mint a semmiből a semmibe vezető híd, ott fehérlett egy csík, egy tapasz, elfedni a szétfűrészelt lélegzetet. A híd, amin nem álmos kisasszonyok, hanem a rosszul öltözött elmúlás járta a táncát. Alatta négy ponton, négy cső vezette ki kézen fogva belőlem az ártalmakat, s próbált segíteni, biztatni, hogy a hídon keresztül, a szíven át, eljuthatok ismét a gondolatok bátorságáig.

Voltak percek, amikor az elesettség túlment minden határon, amikor a lélegzet elakadt a vágyakozás ágain, és néhány pillanatig hófehér csendbe borult minden. Előfordult, hogy a fájdalom altatott el, és nem volt ritka, hogy az álom volt a legnagyobb fájdalom. De mindig tudtam, hogy a test apró részei olyan konok harcot folytatnak önmagukért, olyan önző lelkesedéssel töltik a vékonyka járatokba a gyerekkor folyóparti fényeit, hogy nem lehet baj. Hiába küldenek, mindig visszajövök.

És ha valaki azt bizonygatná, hogy ez csak a testre igaz, sietve igyekeznék megcáfolni. Az összekaszabolt, átszúrt, kivájt, megtaposott nyugalom, a megalázottság, a becsapottság tehetetlen hörgése sem tart örökké.

Nem kétlem, jobban fáj egy beszakadt sebnél a felismerés, hogy mindaz, ami történt nem volt több színlelésnél. Ami után a szavak, mint vízre tett papírcsónakok, előbb átáznak, aztán megdőlnek, végül a mélybe foszlanak.

Mi fájhat jobban a hazugság felismerésénél, amit ráadásul nem előz meg semmilyen beismerés?

Hosszú, nyomorult hetek jönnek, hónapok, mellbe rúgó, újbóli sétái a régi útvonalaknak, ideglelős ácsorgások a régi ablakok és kirakatok tükreiben. A hiábavalóság bizonyossága, az értelmetlenség bús röpte. Sárba hulló, véres köhögés, testi tünetek, egy kikapcsolt rádió első, csendbe mártott pár pillanatának kétségbeesése. Mintha minden arra menne, hogy semerre… Mardos és szúr a legbárgyúbb és legérzelmesebb kisgyermekeknek szóló rajzfilm is, ha abban éppen megaláznak valakit, vagy szeméből ellopva a kihunyt fényt, átvezetik a túlvilágra.

Aztán egy különös éjszakán fölülünk a gyűrődésekkel teleszórt, savanyú ágyban és kétségbeesetten fölnevetünk. Valahogy azt érezzük, mint amikor a lassan gyógyuló seb összehúzódva csiklandozni kezd. Kiülünk az ágy szélére, őrá gondolunk, és a gyűlölet kicsusszan az ablak résein. Mintha a virradat halkan zümmögő varrógépei foltoznák a megvilágosodó, elszakadt felhőket a szemünkben. Apró tételekben gondoljuk, hogy minek az ízét éreznénk leginkább reggel a szánkban, s máris kitapogatjuk a kávé keserű suttogását az ereinkben. Vágyakozni kezdünk le a parkba, állni a levelek reszketését hallgatva, s nézni a szavakat, amik láthatatlanságukban is bizsergetően melegek. Megmenekülni.

Mert nem igaz, hogy csak a test képes gyógyulni. Legtöbbször a lélek is…

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

15 − 4 =

hirdetés