„Mindenhol a potenciális betegséget keresed, minden fájdalmadat felnagyítod.” Hipochondernek lenni világjárvány idején
Mosd meg a kezed, aztán újra! Cseréld le a ruhád, ha hazaérsz valahonnan, fertőtleníts és csak zsebkendővel érj hozzá bármihez is! Tartsd a távolságot! Ezek most a mindennapi életünk részei. Egy ideig. Csakhogy vannak emberek, akiknél ezek a gondolatok az egész életükre kihatnak, meghatározva minden percüket, láthatatlanul is elválasztva őket a „normális” élettől nem kevés szorongást keltve bennük. Ők a hipochonderek. És közéjük tartozom én is.
A hipochondria a köznyelvben, mint „képzelt betegség” él, és az orvosi leletek is azt támasztják alá, hogy az érintettel minden rendben. Akkor tekinthetünk egy embert hipochondernek, ha a tünetei legalább fél évig fennállnak. Ilyen tünet például az állandó betegségérzet, hiába a negatív orvosi vélemény, az illető csak azzal tud foglalkozni, hogy valamit biztosan elnéztek. Meglévő betegség felnagyítása és olyan mértékű szorongás emiatt vagy a vélt betegségek miatt, hogy már befolyással lehet a mindennapi életre, munkára, társas viszonyokra. Meg kell jegyeznünk, hogy a kényszerbetegség és a hipochondria nem egy és ugyanaz. Ezt mindenképp el kell különíteni a kezelés vagy enyhítés során.
Mitől válik valaki hipochonderré?
A szakirodalom szerint lehet örökletes, egy korai traumatikus élmény, például gyerekként súlyos betegség is kiválthatja. Ez azt aktiválhatja bennünk, hogy bárki, bármikor beteg lehet, hovatovább meg is halhat, mindegy mennyi idős. De a szülői minta is nagyban meghatározza, mennyire vesz magára valaki hipochondriás tulajdonságokat. Ha a szülők maguk is ebben szenvednek, a gyerek bár nem biológiailag örökli, de eltanulhatja, hiszen azt látja, a világ veszélyes hely. Ez a túlzott féltés annyira beleépül a tudatába, hogy minden apró megfázástól rettegni fog és felnagyítja a jelentőségét.
Hogy nekem, melyik volt a kiindulópontom, megmondom őszintén, nem tudom. Talán több is egyszerre. Az biztos, hogy a kelleténél gyakrabban fordultam meg kórházban, mint más kortársam ilyen vagy olyan okból kifolyólag és talán az a hozzáállásom sem segít, amely azt mondatja velem: bármi megtörténhet. Ez a hang pedig nem mindig jó értelemben és motiválóan duruzsol a fülemben.
Hipochondernek lenni egy világjárvány idején elég paradoxon állapot. Egyfelől ott az állandó koncentráltság, mindenre figyelsz, megtörlöd, aztán újra megtörlöd. Ha köhögsz már bajt érzel, ha szorosan melléd áll valaki, szinte „látod” a kórokozókat a levegőben cikázni. Másfelől kissé igazolásnak is tűnik. Tessék, itt van, amitől rettegtem. Látjátok, hogy bármi megtörténhet? És ez nem segít leküzdeni a hipochondriát. Egyáltalán nem. Mert, ami eddig csak neked volt fontos, (kézmosás, könyökkel érintés) az most az egész világon ajánlott. És ez még inkább arra ösztökél, hogy ne tudd elhagyni a téveszméidet.
Fárasztó ilyen szemmel tekinteni a környezetedre, hogy mindenhol a potenciális betegséget keresed és minden fájdalmadat felnagyítod. Mert egy hipochondernek egy fejfájás, az nem csupán egy fejfájás. Nem az lesz az első gondolatod, hogy valószínűleg azért kóvályogsz, mert nem ettél, hanem az, hogy daganatod van, esetleg készülsz stroke-ot kapni.
Annak, aki van olyan szerencsés helyzetben, hogy nem szenved ettől az állapottól, hadd meséljek egy példát, milyen is ez. Éled az életed, épp nem fáj semmid, nem gondolsz arra, mi történhet odabenn a testedben, gyilkos vírusok sem lebegnek feletted –vagy legalábbis nem gondolsz rájuk – és aztán, bumm! Meghallasz vagy látsz valamit egy rejtélyes betegségről. Olyanról, amit egzotikus országokban lehet csak és kizárólag összeszedni, és egyszerre el kezded érezni, igen, ott van benned. Biztos, hogy ezért vagy fáradt és mintha az összes tüneted meglenne. Lappang benned, és nem lesz senki, aki segíteni tudna, mert ismeretlen. Hiába kell jelen lenni az adott helyszínen, hogy esélyed legyen megfertőződni, te a magyar otthonodban érzed, hogy neked mégis sikerült valahogy bezsebelni ezt a nyavalyát. Érezzük, hogy mennyire valóságszerű ez a szitu, igaz? De mégis, egy hipochonder így vélekedik, mert hát az orvosok sem tudnak mindet, kitudja, hogyan terjed, és ami a legfontosabb: mindig van egy első eset.
És ez aztán őrült spirálba kerget, amíg vagy a külvilág vagy a józan eszed fel nem ráz. Ez a spirál könnyen szorongáshoz, majd pánikhoz képes vezetni. Elkezdesz zihálni, forog veled a világ és ha a hipochonder éned kerekedik felül, mindezt nem pániknak, hanem egészen másnak fogod elkönyvelni. Ettől még inkább pánikba esel, és a tünetek csak fokozódnak. Ördögi kör.
Azt gondolom – és persze, lehet, hogy tévedek –, kétféle hipochonder létezik, az egyik nem is tudja magáról, hogy az. Míg a másik teljesen tudatában van, mégsem képes megállni a téves gondolatokat. Én utóbbi társaságba tartozom. Pontosan tudom, mikor jön rám a félsz, mikor viselkedem már nekem is „nevetségesen” vagy mikor mosom meg indokolatlanul sokat a kezem. És azzal is tisztában vagyok, hogy attól, hogy fáj itt vagy ott, még nem nő bennem tumor és nem leszek orvosi tananyag sem rejtélyes betegségekkel. De tudni valamit, és megtenni valamit nem ugyanaz a két dolog.
Viszont nem akartam így maradni, mert hát lássuk be, igencsak fárasztó és idegtépő ez az életforma, ezért el kezdtem odafigyelni magamra. Nem akartam gyógyszert szedni, mert az nem az én világom, így más módszerekhez fordultam. Tudatosan átformáltam a belső hangot. Már nem arról mantrázok, hogy hányszor sikáljam meg a kezem, mígnem a bőr is lejön, hanem a valós tényeket tartom szem előtt: egy alapos kézmosás is segít. Nyilván erő kell hozzá, hogy a megszokott hangot elnyomd, de szép apránként haladva eljutsz oda, hogy már nem húznak be a nyomasztó gondolatok olyan mélyre, mint azelőtt.
Sokat segít, ha ilyenkor lelassulsz, állj meg, vegyél mély levegőt és kérdezd meg a józan eszedtől, hogy valóban baj lehet vagy megint „csak” a hipochondriás éned nyavalyog. Ha az utóbbi, ne szégyelld, de ne is dőlj be neki! A belső párbeszéd hatásos lehet, nyugtasd meg magad! Keress valakit, aki támogat, ez persze nem könnyű, mert az emberek sokszor legyintenek erre a helyzetre és csak figyelemfelkeltésnek vagy hisztinek gondolják. De nem az, és ezt a hipochonder csak még inkább rossz néven veszi. Persze ezek csak az én módszereim, semmilyen orvosi képzésem nincs ez ügyben, viszont nekem segítenek, hogy ne kerüljek újra a spirálba. És igyekszem megvizsgálni a lelki oldalát is mindennek. Azonban, ha már nagyon elhatalmasodik rajtad ez az állapot, akkor mindenképp irány az orvos, nem kitalált tünetekkel, hanem azzal, hogy hipochonder vagy és segítségre szorulsz!
A járvány senkinek nem tette könnyebbé az életét, hipochonderként biztosan megszenvedjük és néha olyan érzés, hogy már képtelenek leszünk úgy nézni a világra, ami biztonságos. Jelenleg azt hiszem, teljesen megszabadulni ettől nem fogok. De, ha már észreveszem magamon, mikor esem túlzásba és uralom a gondolataimat, ahelyett, hogy azok uralnának engem, jól leszek.
Jól leszünk!
Nyitókép: Maksim Goncharenok, Pexels
